Boldog-boldogtalan megszólalt már a Leaving Neverland (Neverland elhagyása) című dokumentumfilm kapcsán, de annyi minden kavargott bennem, miközben néztem a filmet – és azóta is –, hogy úgy éreztem, nekem is muszáj írnom róla. Bár kétszer is nekifutottam a filmnek, a részletek még mindig nem tiszták, ezért nem fogok ítélkezni. Sőt: az igazság az, hogy nem is akarok. E dokumentumfilm után ugyanis leginkább kérdéseket tettem fel magamnak, melyekre vagy találtam választ, vagy most is keresem. Egy nagyon fontos dologra azonban rájöttem. De erről majd később.
Nem vagyok Michael Jackson-rajongó. Továbbmegyek: a dalait sem igen hallgattam, hacsak nem épp az ment a rádióban vagy valamelyik zenecsatornán. Mivel sem a pályáját, sem a magánéletét nem követtem nyomon, ezért a molesztálási botrányaival is csak halála után kezdtem foglalkozni. (Egyébként is: amikor az első eset kipattant, 1993-ban, még csak ötéves voltam…) Így hát teljesen érzelemmentesen, nem elköteleződve semelyik oldal mellett ültem le megnézni a négyórás dokumentumfilmet. Tényleg csak azért, mert megjelenése óta folyamatosan terítéken van: cikkek születnek, elemzések látnak napvilágot, és sztárok is megszólaltak az ügyben. Nem szeretek vájkálni mások magánéletében, de ha már ettől hangos az internet, hát lássuk! – gondoltam.
Fotó: michaeljackson.com
Bevallom, egy cikket azért elolvastam, mielőtt elindítottam a dokut. Abban azt írták, hogy nem lehet egyszerre végignézni, annyira gyomorforgatók a szexuális részletek, amelyeket a filmben szereplő két áldozat, Wade Robson és James Safechuck mesél. Nos, én vitatkozom ezzel: noha valóban szörnyű dolgok hangzanak el, főleg a gyerekkori képek aláfestéseként hallgatva megrázóak a történtek, én mégsem éreztem azt, hogy na, most aztán leállítom a felvételt, mert nem bírom tovább. El is borzadtam kicsit: te jó ég, ennyire rossz ember lennék?! Aztán rájöttem, hogy nem, mert más kontextusban igenis felkavarnának a hallottak, de valahogy a néhol sejtelmes, néhol már-már horrorisztikus zene miatt olyan volt, mintha nem egy dokut, hanem egy hollywoodi filmet néznék, és ezért nem tudtam „közel engedni” magamhoz az elmesélteket. (Holott szerintem pont az ellenkező hatást kellett volna kiváltania belőlem.) Azt viszont nem állítom, hogy nem hittem a két férfinak. Az első rész – e zavaró tényező ellenére is – igen meggyőzőnek tűnt. Elhittem Jamesnek és Wade-nek, hogy igazat mondanak – habár görcsösen figyeltem az arcukat, a gesztusaikat, hogy felfedezek-e mégis valami művit. Figyeltem a két anyát és Wade testvéreit is, „hibáznak-e” valahol, de nem. Aztán a második rész közben egyre többször fogott el a kétely: vajon tényleg minden igaz, amit hallottam? (Pedig ebben a részben volt szó más áldozatról, perekről, tanúskodásról, felismerésről, traumafeldolgozásról, és itt beszéltek a feleségek is.) Kénytelen voltam hát feltenni magamnak néhány kérdést.
-
Miért hazudna a két férfi?
-
Ha hazudnak, hogy vettek rá még hat embert, hogy szintén hazugságokat mondjanak?
-
Ha a rendező egy kicsit is kételkedett volna abban, amit a két férfi – és a hozzátartozók – mondanak, csak feltett volna keresztkérdéseket, nem?
Miután minderre megpróbáltam válaszolni, ismét úgy voltam vele: oké, hiszek nekik. A doku végére pedig már szinte együttéreztem a két férfival, pláne, mikor James azt mondta, hogy mentálisan gyerek maradt…
Wade Robson és James Safechuck
Az igazi megpróbáltatás azonban csak a négyórás „vallomás” után jött a számomra. Megkérdeztem ugyanis magamtól: hogyan összegezném a látottakat? Mit gondolok Michael Jacksonról, a világ egyik legnagyobb popikonjáról? Szörnyeteg vagy egy szerencsétlen, magányos, beteg férfi volt? Hogyan érzek a két áldozattal kapcsolatban? Mi a helyzet a családtagjaikkal?
Sajnos egyik kérdésre sem tudtam egyértelmű választ adni; elkezdtem hát olvasgatni, nézelődni. A két áldozat azóta több műsorban is szerepelt, számos interjú jelent meg velük. Ugyanakkor sok írás foglalkozott azzal, hogy minden hazugság, Jamesnek és Wade-nek csak Jackson pénze kellett már 2013-ban is, amikor először előálltak a molesztálási vádakkal, és valószínűleg most is csak a szép kis summára hajtanak. Ügy amúgy akkor sem lett belőle, ahogy most sem lesz. Közben betiltották Michael Jackson dalait a brit X-Faktorban, Dan Reed, a dokumentumfilm rendezője pedig a folytatást tervezi újabb áldozatokkal…
Hol van akkor az igazság? (Tudom, odaát… Csakhogy ez most nem ilyen egyszerű.)
A kártérítés-követelés beültette a bogarat a fülembe, így annak jobban utánanéztem. A dokufilmből az derült ki számomra, hogy James menő programozó, Wade pedig sikeres koreográfus, aki annak idején Britney Spearsnek és az *NSYNC-nek is dolgozott. Nem kellhet hát nekik a pénz, csak azért ültek most kamera elé, hogy ha vannak még áldozatok, ők is el merjék mondani a velük történteket. Túl naiv voltam megint. Rövid keresgélés után ugyanis rábukkantam egy cikkre, mely szerint mindkét áldozat megpróbált pénzt szerezni a Jackson-alapítványtól, Wade például 1,2 milliárd fontot. Na, remek – gondoltam, és átértékelődött bennem a szándékuk. Ez persze, nem azt jelenti, hogy nem a segítés volt a céljuk. De valószínűleg nem csak az.
Fotó: imdb.com
Megint jött a hullámvasút: kinek, minek higgyek? Újra eszembe jutottak a szexuális zaklatás részletei, amelyeket igen érzékletesen elmesélt a két férfi. Annyira pontosak voltak, hogy nem lehetnek hazugságok – gondoltam. Ugyanakkor oly’ mértékben megegyeztek, hogy tuti nem lehet minden igaz – cáfoltam meg magam a következő pillanatban. Mi van, ha Jackson mindenkivel ugyanazt követte el? Vagy: mi a helyzet akkor, ha James és Wade összebeszélt? (Arra ugyanis tett utalást James, hogy 2013-ban fel akarta keresni Wade-et, aki akkor állt elő azzal, hogy Jackson molesztálta. Arról azonban nem szólt a fáma, hogy a találkozó végül megtörtént-e.)
Szuper, pont ott vagyok, ahol a part szakad. Egy igaz-hamis játék kellős közepén… És akkor rájöttem, hogy ebben az egészben nem is a pedofília ténye a legfontosabb a számomra. Hanem egy másik, sokkal kegyetlenebb gondolat, amely – burkoltan vagy nagyon is nyíltan, de – végig ott motoszkált bennem, amíg a dokut néztem.
Azt minden, Jackóval szorosabb kapcsolatba került gyerek beismerte, hogy együtt aludt Michael Jacksonnal, akár 7, 10 vagy 13 éves is volt. Egy szobában. Sőt: egy ágyban. James és Wade ráadásul úgy, hogy az anyukájuk a közelben – megesett, hogy a szomszéd szobában – volt. Kérdem én – felháborodva, megdöbbenve, szörnyülködve, vagy nem is tudom, miképp –: hogy a büdös életbe engedhette meg egy anya, hogy a kiskorú gyereke egy idegen, felnőtt férfival egy szobában, egy ágyban (!!!!) aludjon????!!!! Azt hiszem, az egész történetnek ez az egyik leglényegesebb pontja. Legyen bűnös vagy ártatlan Jackson, ez most nem érdekel. Csak az, hogy a molesztálások többsége talán elkerülhető lett volna, ha az anyák felelősen, anyának megfelelően cselekednek. Vagyis megvédik a gyereküket.
Wade és James anyukája
Miért nem tették?
A dokumentumfilmből egyértelműen kiderül, hogy teljesen elvakította őket a hírnév és Jacko mérhetetlen gazdagsága. Abban az időben egy ekkora sztár barátsága felbecsülhetetlen volt. Azt hitték, ez a gyerekek nagy esélye a kitörésre, valóságos csoda, hogy Jackson velük akar barátkozni, időt tölteni, a gyerekeket tanítani, felemelni. Wade anyukája például még arra is képes volt, hogy csapot-papot (férjet, gyereket) hátrahagyva Los Angelesbe költözzön, ahol – az ígéret szerint – Jackson mindent megteremtett volna a számukra. (Sajnos nem így lett.)
Jackson és a gyerekek barátkozása még nem bűn – gondolnánk, csakhogy:
-
James Safechuck 1986 decemberében, vagyis 8 évesen találkozott először Jacksonnal, és 10 évesen kezdte el zaklatni őt a popsztár; Jackson akkor 30 éves volt,
-
Wade Robson 1989-ben, vagyis 7 évesen találkozott először Jacksonnal, őt akkor kezdte el zaklatni a popsztár – Jackson 31 éves volt.
És akkor most néhány állítás.
Az anyukáknak nem volt furcsa, hogy egy, felnőtt, 30-31 éves férfi barátkozik az igen kicsi gyerekükkel.
Természetesnek tartották, hogy mindennap felhívja őket, majd órákig cseveg velük.
Cseppet sem tűnt különösnek, hogy elhívta őket a neverlandi birtokára – melyet James zaklatása kezdetén vett Jackson –, ahol fogócskáztak (??), játszottak, sőt Jackson még meséket is olvasott nekik. A birtok egyébként úgy nézett ki, mint egy óriási játszótér, állatkerttel, vidámparkkal.
James anyukája arra is csak legyintett, amikor 1986-ban Jackson fodrásza/sminkese azt mondta neki, hogy a férfi egy 9 éves kisfiú értelmi szintjén van. A válasz annyi volt: „Megnyugodtam.”
Nonszensz.
A Robson család és Jackson
Sokat gondolkoztam azon: vajon tényleg ennyire el tudja venni egy anya eszét a hírnév, a gazdagság, a rengeteg kedves szó? Valóban lehet úgy hozzáállni valakihez, hogy ha világsztár, és ennyi gyereken segít, akkor csak jó (szándékú) ember lehet? Éveken át fel sem merült bennük, hogy nem egészséges az a kapcsolat, amely Jackson és a gyerekük között van?
„Olyan volt, mint egy tündérmese. És én elvesztem ebben a tündérmesében” – mondja James anyukája a filmben. Erre már végképp nem tudtam mit reagálni. Sem anya nem vagyok, sem egy gazdag hollywoodi sztár barátja, de úgy érzem, nincs az a pénz, és nem létezik az a híresség, aki miatt egy pillanatra is levenném a gyerekemről a szemem. Lehet, hogy számukra ez volt az amerikai álom – mára azonban rémálom lett belőle…
A családok tönkrementek. Wade édesapja még korábban öngyilkos lett, a testvérek nem tudnak megbocsátani az anyukájuknak, Wade pedig semmit nem érez iránta. Ami Jamest illeti: elmondása szerint még mindig dolgozik azon, hogy rendezze a viszonyt az anyukájával.
Jackson és James
Bármi is történt a neverlandi, a westwoodi vagy Isten tudja, melyik lakás melyik szobájában, az biztos, hogy James és Wade komoly gondokkal küzdenek még most is. Ugyanakkor sajnálom Michael Jacksont is, hiszen nehéz élete és nagyon súlyos mentális problémái voltak, és sajnálom a három gyerekét is, akiknek a mai napig nincs nyugalmuk.
Ám ami a legfontosabb: haragszom és hibáztatom az anyukákat, mert az ő szerepük a legnagyobb ebben a történetben. Kívánom, hogy egyszer meg tudjanak bocsátani maguknak.
Mert mások úgysem fognak.
A Neverland elhagyása című dokumentumfilm az HBO-n látható.