„Nem akarom, hogy elmenjen mellettem az élet” – interjú Tiba Imrével, az ország kvízmesterével

Nabokov Gyér világával, Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regényével és Shaw Pygmalionjával a kezében jött be a bisztróba. Akkor vette a műveket, mert mint mondta: sok klasszikust kell pótolnia. Hazai terepen találkoztunk, minden kedden vezet ott kvízeket, így nem csoda, hogy az interjú alatt többen is köszöntek, integettek neki: ismerik és szeretik Tiba Imrét. A játékost, a kvízmestert, akit az ATV 500 – Az ország géniusza című, tudásalapú vetélkedőjében Rónai Egon izzasztott meg. Végül 158 kérdés után kicsivel több mint ötmillió forinttal távozott a műsorból. Azt pedig örökre megjegyezte, hogyan vetett véget életének Anna Karenina…

 

Mi lett a sorsa a Tolsztoj-regénynek? A facebookos képeden épp fel akartad gyújtani…

Megvan még. A saját példányom, és a 88. oldalon van a könyvjelző. Úgy nyolc éve.

Örülök, hogy végül nem lett a tűz martaléka. (nevet) De miért van ilyen hosszú ideje ugyanott az a könyvjelző?

Mikor elkezdtem olvasni, addig jutottam, és azóta sem folytattam. És szerintem nem is fogom, mert nem kötött le, és talán már a szükségesnél is többet tudok arról a könyvről. (nevet) De, persze, érdekel az orosz irodalom, most szereztem be Nabokovtól a Gyér világot.

Ennek tükrében: bosszantott, hogy pont egy orosz irodalmas kérdéssel estél ki?

Nem. Engem akkor már semmi sem bosszantott. Nagyon fáradt voltam, éppen ezért nem éreztem abban a pillanatban könnyűnek azt a kérdést. Főleg, hogy mire felfogtam, addigra nagyjából le is járt az időm.

Tudható, hogy több adást vettetek fel egy nap, és köztük mindössze pár óra szünet volt…

Amit én tanulással töltöttem.

Pedig azt mondják, hogy például vizsga előtt közvetlenül sem szabad már tanulni, nehogy túlterheld az agyad, és azt is elfelejtsd, amit addig tudtál.

Én vizsga előtt is az utolsó percig tanultam, és igyekeztem nem aludni, mert ha aludtam, akkor elfelejtettem a megtanultak felét. Nyilván voltak olyan vizsgáim, amelyekre nem lehetett egy éjszaka alatt felkészülni, de én szinte mindig késő délután vagy este kezdtem el tanulni – egyébként is éjszaka vagyok aktívabb –, és nem feküdtem le aludni. A szóbelin pedig utolsóként mentem be, akkor már a tanár is fáradtabb volt, így hamarabb átengedett.

De a hosszú távú memóriád is elég jól működik, amit a műsorban be is bizonyítottál. Sőt: igazából abból élsz, hogy tudsz.

Úgy látszik, a műsorban előjött mindaz a tudás, amit eddigi életem elraktároztam. (nevet) És valóban, kvízmesterként ez is a munkám, pontosabban én

úgy szoktam fogalmazni: az a munkám, hogy érdekességeket olvasok.

Nonstop.

Persze, hiszen minden héten van kvízünk, melyekhez a kérdéseket én írom meg a kolléganőmmel, úgyhogy a készülés folyamatos. A műsorban is akadt olyan kérdés, amelyre azért tudtam a választ, mert már egyszer én is megkérdeztem valamelyik estünkön.

Ez az állandó készenlét, éberség, hogy bármikor szembejöhet valami kérdésnek való, nem fárasztó?

Már nem. Eleinte kicsit zavart, de megtanultam vele együtt élni. Ha valami hirtelen eszembe jut, vagy meglátok egy érdekességet az utcán, azonnal bepötyögöm a telefonomba, így bármikor megvan, ha kell. Ebben semmi különleges nincs. Ez a munkához tartozik, nekünk így kell élnünk, mert ha az enciklopédiából írnánk kvízeket, akkor nem lenne telt házunk, ugyanis nem arra van igény. Az emberek a mindennapi dolgok iránt fogékonyak, én pedig bármit olvasok, látok, megpróbálok mindenből kérdést gyártani.

„Nem akarom, hogy elmenjen mellettem az élet” – interjú Tiba Imrével, az ország kvízmesterével

A műsorban egy kvízlegendával, M. Nagy Józseffel is játszhattál. Volt benned félsz?

Persze. Az operatőr szépen el is kapta azt a pillanatot, amikor megtudtam, hogy ő lesz az ellenfelem. (nevet) De komolyan: akkor felszívtam magam, éreztem ugyanis, hogy minden perc ajándék onnantól kezdve, és úgy voltam vele, hogy csak ezen legyek túl. Utána lehet bármi, de ennek meg kell lennie. Kihívásnak fogtam fel, és talán ott szedtem össze a legjobban magam, még akkor is, ha a számok alapján az a forduló sikerült a legkevésbé, hiszen abban a körben gyűjtöttem össze a legkevesebb pénzt. Igaz, ehhez már a fáradtság is hozzájárult.

Ha egy-két év múlva visszagondolsz a játékra, mire fogsz emlékezni?

Talán a stúdió hangulatára. Nem tudom. Az a baj ugyanis, hogy több hónap telt el a forgatás és az adások között, ezért már egy kicsit én is felejtettem, most kerülök vissza erre a hullámra. Szóval inkább arra fogok emlékezni, ami most körülvesz.

Azaz?

A sok pozitív visszajelzésre, szeretetre meg érdeklődésre. Ezek azt mutatják, sokaknak tetszett, amit csináltam, akár emberileg, akár a tudásomat tekintve.

Kicsit furcsa ez a mai világ, rengeteg a gyűlölködés meg az uszítás – és ezt mindenféle politikai állásfoglalás nélkül mondom. Ám az vitathatatlan, hogy nem a legjobb most a hangulat az országban, és

ha csak pár napra vissza tudtam adni az emberek hitét a társadalomban vagy akár önmagukban, akkor már megérte. És a több ezres nagyságrendű kommentből ezt tapasztalom. Mindehhez pedig nem kellett sokat tennem.

Negatív visszajelzést kaptál?

Egyet-kettőt, de azok is építő jellegűek voltak. Azt bírálták néhányan, hogy nem mindig lehet teljesen érteni, amit mondok – de sem a személyemre, sem a tudásomra nem kaptam semmilyen negatív véleményt.

A műsorban és egyéb fórumokon is elmondtad, hogy a nyereményed egy részéből egy New York-i utat tervezel. Hogy áll a szervezés?

Várom az NFL-sorsolást, és majd annak függvénye lesz, mikor utazom, de szeptember végére, október elejére tervezem.

Csak az amerikai foci miatt választottad New Yorkot?

Nem. Már gyerekként – a filmek hatására – megszerettem ezt az egész amerikai életérzést, és arra vágytam, hogy lássam a felhőkarcolókat, a metrót, hogy ott állhassak a Times Square-en.

Sosem tűztem ki magam elé elérhetetlen célokat, már fiatalon sem.

Nem akartam a világ leggazdagabb embere lenni, és nem akartam szupermodell feleséget sem. Mindig reális vágyaim voltak, és szerencsére a mai világban már viszonylag sokan megengedhetik maguknak, hogy rövid időre Amerikába utazzanak. Meg, tudod, szokták mondani, hogy ha valakinek váratlanul az ölébe hullik sok pénz, akkor abból érdemes arra költeni, ami maradandó.

Vagyis élményre.

Igen, bár gondolkoztam azon is, hogy veszek egy drágább órát, csakhogy nem igénylem. Meg egy idő után biztos bánnám, hogy nem nyaralni mentem belőle.

Mi lesz a fennmaradó összeggel?

Az most anyagi biztonságot ad nekem – bár szerencsére nem élek rosszul –, hogy ha esetleg pár hónapig nem lenne annyi munkám, mint most, akkor se kelljen aggódnom, mi lesz.

Volt már, hogy aggódnod kellett?

Szerencsére nem.

Nem az 500 – Az ország géniusza volt az első vetélkedő, amelyben szerepeltél, hiszen már játszottál Majkával is az 50 milliós játszámában. Azt is többször mesélted, hogy a kvíz iránti szereteted gyerekkorodból ered, pontosabban Vágó István Mindent vagy semmit című műsorának köszönhető. Ezért meglepő számomra, hogy a mostani előtt csak egy játékot próbáltál ki. Miért?

Nem nagyon volt olyan, amelyik tetszett volna.

A Legyen ön is milliomos! sem?

Amikor a Vágó István-féle nagyon nézett volt, én akkoriban érettségiztem. Az adásokat néztem, és bár a tévé előtt mindig könnyebb, úgy éreztem, hogy nem estem volna ki az ötezer forintos kérdésnél. Ezért most már bánom, hogy nem próbáltam ki. A többi kvízműsornak viszont vagy a felépítése nem tetszett, vagy nagyon bulváros volt. Majkáé csak részben volt az, de nagyon jól éreztem magam nála. Voltak előítéleteim vele kapcsolatban, de megkedveltem őt, korrekt módon, rendkívül normálisan viselkedett, nem voltak sztárallűrjei.

Rónai Egonnál hogyan érezted magad?

Az, ahogy Egon vezette a műsort, nagyon profi volt, és pont elég egy vetélkedőbe: meg is tudtunk valamit az adott versenyzőről, de inkább a játékra koncentráltunk.

Éppen elég stressz volt, hogy pénzért játszottunk, a nyilvánosság előtt szerepeltünk, nekem a renomém is tét volt, jó volt, hogy nem kellett még arra is ügyelnünk, mit válaszolunk a magánéleti kérdésekre.

Én egyébként szívesen beszélek róla, nem vagyok zárkózott ember, de amikor a játékkal foglalkozom, akkor nem akarok azon feszengeni, hogy szalonképes választ adjak ezekere a személyes kérdésekre, vagy azon gondolkozni, hogy most ezt ország-világ elé akarom-e tárni vagy sem. Örültem, hogy itt nem nyolc kérdést kaptam a majd’ egyórás műsorban, a többit pedig nem ilyesfajta beszélgetéssel kellett kitöltenünk.

Visszatérve a Legyen ön is milliomos!-ra: a Friderikusz Sándor vagy a Gundel Takács Gábor vezette műsorba miért nem jelentkeztél?

Az utóbbi ki volt zárva nekem, mert egyszerre ment a két casting, hívtak ebbe és az 500-ba is. És bár szívesen játszottam volna Gáborral – találkoztunk már többször –, az 500 – Az ország géniusza jobban tetszett. Miközben teljes titoktartás övezte, azt sem tudtam, mire hívnak, csak sejtéseim voltak. Amikor lement a kétkörös casting, majd kiderült, hogy mehetek játszani, elküldték a műsor amerikai verzióját. A lélegzetem elállt – és persze, azért az amerikai grandiózusabb volt a magyarnál, tudtam, hogy jól döntöttem, amiért ezt a játékot választottam. És a számok is megmutatták, melyik műsor vált be jobban.

A Friderikusz-féle pedig szinte teljesen kimaradt, azt valahogy nem néztem, akkoriban jártam főiskolára.

A Mindent vagy semmit című vetélkedőben két fiatalember, Csatári Bence és Kodaj Bence játéka volt számodra különösen meghatározó, miattuk szeretted meg a kvízeket. Találkoztál velük valaha?

Nem. Csatári Bence jár M. Nagy József kvízklubjába; mondta is József, hogy Bence kicsit olyan, mintha a fogadott fia lenne, ezért talán haragudna rám, hogy kiejtettem Józsefet. (nevet) Nem, nyilván nem. (nevet) A másik Bencének írtam a műsor után, és megköszöntem neki, hogy játszhattam, mert ha ők nincsenek, akkor lehet, hogy ma nem lennék kvízmester. Kedves volt, válaszolt, és még az egyik posztom alá oda is kommentelte, hogy gratulál.

Négy éve vagy kvízmester, előtte pedig kb. nyolc évig voltál bűnügyi nyomozó. Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy a szüleid miatt választottad ezt a szakmát, mert biztos állásnak tartották, miközben téged érdekelt a történelem, az irodalom és a földrajz is. Vagyis simán lehettél volna akár tanár…

Azt a nagymamám szerette volna, én viszont nem igazán. Meg úgy voltam vele, hogy csak az tanítson, aki tényleg ért hozzá. Én csak történelemből voltam annyira jó, hogy akár oktassam is. Egyszakos tanárként pedig lehet, hogy már hajléktalan lennék. Második szakot viszont nem nagyon tudtam volna választani. És bár sok minden érdekelt, nem voltam éltanuló, ami részben a szorgalmamon is múlott. Orvos vagy mérnök például nem lehettem volna, mert nem voltam kiemelkedő az ezekhez szükséges tantárgyakból. Szóval viszonylag szűk mezsgyén mozogtam.

Én egyébként nagyon „izgalmas” munkát akartam volna magamnak: szociológus szerettem volna lenni, vagy valami hasonló.

Filozófus?

Nem, abban tudtam, hogy semmilyen perspektíva nincs. (nevet)

Politológus?

Az már talán, de inkább közvéleménykutató. Szociológiára egyébként fel is vettek volna, de a rendőrtiszti előrébb volt a felvételi rangsoromban, ezért oda mentem.

Mi az, amit időközben megszerettél a nyomozói létben?

Talán a stabilitást.

Amikor először megtudtam, hogy nyomozó voltál, azt gondoltam, gyilkosságokat derítettél fel…

Igen, sokan hiszik ezt, de gyilkossági ügyekkel csak nagyon kevés nyomozó foglalkozik. Magyarországon Budapesten, valamint minden megyei főkapitányságon vannak úgynevezett életvédelmi osztályok, ahol dolgozni tényleg a csúcs, hiszen az eredendő bűnt üldözik. Csakhogy ez teljes embert kíván, e mellett a munka mellett nem nagyon marad idő a magánéletre. Egyébként én is erőszakos ügyekkel foglalkoztam: rablásokkal, testi sértésekkel – tudod, a „megverte, megszúrta, megütötte” esetek. Ezeket szerettem, a gazdasági bűncselekményekkel viszont ki lehetett kergetni a világból.

Mi volt pontosan a feladatod?

Bűntetőeljárásokat folytattam le, vizsgálótiszt voltam: olyan ügyekben nyomoztam, amelyekben az elkövető ismert volt, vagy majdnem biztos volt, ki az. Kihallgattam embereket, az ügyészséggel tartottam a kapcsolatot, látleleteket kértem be, mobilszolgáltatókat kerestem meg híváslisták miatt és így tovább.

Majd mindezt hátrahagytad, és kvízmester lettél, merthogy egyszerre a kettő nem megy. Mit szeretsz a mostani szakmádban?

Ezt itt (körbemutat a teremben – a szerk.). Hogy az emberek hétről hétre eljönnek a mi kvízestjeinkre. Azt, hogy a mai világban, amikor számtalan szórakozási lehetőség közül lehet választani, mi tudunk olyat nyújtani az embereknek, amelyért megéri nekik minden héten eljönni ide. Tudunk valamit alkotni, ami megmozgatja őket – ez a legjobb.

„Nem akarom, hogy elmenjen mellettem az élet” – interjú Tiba Imrével, az ország kvízmesterével

Azt is mondtad egy interjúban, hogy szívesen kipróbálnád magad televíziós műsorvezetőként.

Igen, de ahhoz tényleg csiszolni kellene még a beszédtechnikámon. (nevet) Egyébként én egyik csatornánál sem fogok kopogtatni. Most van egy kis felhajtás körülöttem, így lehet rá esély, hogy megkeresnek… De nem hiszem, hogy van ennek realitása. Persze, örülnék, ha egyszer vezethetnék valamilyen kvízjátékot.

Miért nem kopogtatsz?

Kinél kopogtassak?

Azt neked kell tudnod.

Meg amúgy is: mi a cél?

Mondd, mi!

Ezt igazából még én sem fogalmaztam meg. A távlati cél nyilván az, hogy én legyek Vágó István utódja… De ez csak ábrándozás, és mint mondtam korábban: én mindig reális célokat igyekszem kitűzni magam elé. Ezt nem tekintem annak. Persze, ki tudja.

Meg egyébként sem vagyok kuncsorgós ember. Ha valaki lát bennem fantáziát, akkor majd szól. Két hete például megkeresett egy cég, hogy szeretnék, ha reklámoznám a terméküket.

Konkrétumot még nyilván nem mondhatsz, de annyit azért árulj el: elvállalod? Vagy egyáltalán: vállalsz ilyesmit?

Ami nem ellenkezik az értékrendemmel, azt igen. És ez nem ellenkezik.

Miért, milyen az értékrended?

Féltem ettől a kérdéstől. (nevet) Ha már termékről beszélünk: olyan kizsákmányoló cég termékéhez nem adnám az arcom, amelyik harmadik világbeli embereket dolgoztat egy dollárért egy hétig. Ez abszolút ellentétes az értékrendemmel. Ha valakinek például én adok munkát, igyekszem mindig korrekt bért fizetni neki. De lássuk be: nem fognak tömegével megkeresni világcégek, ez a veszély nem fenyeget. (nevet)

Oké, de ha egy hazai cég megkeresett, jöhet más is. Mondjuk a kultúra területéről. Ha sokat olvasol, akár könyvkiadó. Tényleg: miket olvasol?

Legutóbb Oscar Wildot, egyébként a klasszikusokat igyekszem pótolni, legyen szó Márairól vagy Dosztojevszkijről. Utóbbit nagyon szeretem, sőt: bármennyire ironikus is, én tényleg szeretem az orosz irodalmat. (nevet)

Film?

Régebben nagy filmes voltam, mostanában viszont alig nézek filmeket.

Mi változott?

Vettem egy PlayStationt, leginkább ez változott. (nevet)

Koncert?

Nem vagyok nagy koncertre járó, az utóbbi időben bulizni is nagyon ritkán voltam, maximum néha elmegyek egy-egy fesztiválra. Szerencsére azért nekem a kvízek ki tudják elégíteni az ilyen jellegű igényeimet. Hetente három-négy estét együtt tudok tölteni olyan emberekkel, akiket kedvelek, akikkel szívesen vagyok együtt, a kvíz alatt vagy után pedig tudunk beszélgetni meg meginni néhány italt.

Ha már zene: mi most a világ legjobb száma?

Az mindig is az M83-tól a Wait lesz, vagy a The War On Drugstól a Come to the city. Új számokat a kvíz miatt hallgatok, most például nagyon tetszik Mike Posnertől a Move on.

Színház?

Már ezer éve meg akarom nézni a Virágot Algernonnak című előadást, meg most a Liliomot a Vígszínházban. Utóbbit mindenképpen szeretném, mert ez is olyan darab, amelyet látni kell.

Ugyanis nem akarok egyszer csak rádöbbeni arra, hogy elment mellettem az élet. Szeretnék minél nagyobb élettapasztalatot, bölcsességet összeszedni idősebb koromra. Annyi klasszikust kell még pótolnom, hogy most ezek élveznek prioritást a kortársakkal szemben.

Mikor lettél ennyire „felnőtt”?

Sokat gondolkoztam rajta, mikor lesz valaki felnőtt. És arra jutottam, hogy talán egy gyerek születésekor, amikor már muszáj felelősséget vállalnom, és nincs olyan, hogy valamihez nincs kedvem.

Felelősséget most is vállalsz: ott van a kutyád, Winny.

Igen, ez igaz, mert bár sokszor nincs kedvem korán felkelni, tudom, hogy ki kell vinni őt, enni kell adni neki… Mondjuk a kutya nem csak az enyém: a volt barátnőmmel közösen gondozzuk. Ezért nem kell száz százalékban, minden percben felelősséget vállalnom érte.

Családot viszont még nem tervezel, ha jól tudom.

Valóban nem, de az is nagy kérdés: akarok- egyáltalán gyereket vállalni? Nem tudom ugyanis, hogy menne-e nekem. Mert nem biztos, hogy alkalmas lennék a feladatra, hogy jó apa lennék. Meg attól is félnék, mi lenne a gyerekkel, ha véget érne a kapcsolat.

De nem lehet úgy hozzáállni egy kapcsolathoz, hogy mi lesz akkor, ha véget ér. Az már régen rossz.

De véget szoktak érni, nem?

Nem.

A legtöbb azért véget ér.

Ezt tapasztalod a környezetedben?

Nézd, nekem még a nagyszüleim is elváltak… De nem családi példára gondolok elsősorban. Rengeteg emberrel találkozom, és azt látom, hogy egyik héten még együtt vannak a párok, a másikon meg már nincsenek.

És a társadalom is átalakul. A férfi és a nő is várja a tökéletest: mindig azt hiszi, lesz ennél jobb, aztán amikor úgy érzi, hogy most már meg kell állapodnia, akkor megállapodik valakivel, akivel öt évvel korábban még esze ágában nem lett volna. Majd utólag kiderül, hogy mégsem működik, de akkorra már rosszabb esetben van két gyerek. Én ezt látom. És most ne hidd azt, hogy megkeseredett ember vagyok. Nem törték össze a szívem, igazán szerelmes is hét éve voltam utoljára. Csak ezt érzem. Aztán meglátjuk, eljön-e az a lány, aki miatt mindent másképp gondolok majd.

 

Fotó: Vörös Dóra Rebeka

4 hozzászólás / Szólj hozzá

  1. Körülbelül ilyen embernek képzeltem el Kedves Imre …. és nem csalódtam. Sok sikert kívánok!!!

  2. Örülök a sikerének, és büszke vagyok, hogy a Ceglédi Közgázba járt! További szép sikereket kívánok munkájában és magánéletében egyaránt!

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.