Vissza, vissza, vissza! – avagy az InFusion Trio koncertjén jártam

Játsszunk egyet! Gondoljatok egy olyan dalra, amelyet akkor sem hallgatnátok meg, ha az életetek múlna rajta (kis túlzással, nyilván)! Megvan? Akkor most próbáljátok meg elképzelni, minek kellene történnie ahhoz, hogy mégiscsak meghallgassátok azt a bizonyost? Én megmondom: az InFusion Triónak kellene kezelésbe vennie. Ők ugyanis képesek voltak a lehetetlenre: olyan, nem túl mély dalt varázsoltak számomra szerethetővé, amely enyhén szólva nem tartozik a kedvenceim közé…

Tessék megjegyezni: InFusion Trio, vagyis Farkas Izsák, Simkó-Várnagy Mihály és Weisz Nándor.

Régen voltam koncertjükön, egészen pontosan 2018. október 29-én hallottam őket utoljára élőben. Ennek többek között az az oka, hogy a srácok nagyon keveset játszanak Budapesten – legalábbis ahhoz képest, amennyinek én örülnék –; a rendszeres Mazel Tov-beli zenélésüket leszámítva.

Ezért úgy döntöttem, hogy április 13-án megtöröm a hosszú csendet, és elmegyek a Wesselényi 17-be, egy erzsébetvárosi művelődési házba, hogy végre hallhassam/láthassam őket. Mivel legutóbb az A38 Hajón, előtte pedig az Uránia Nemzeti Színházban élveztem a koncertjüket, bevallom, nagyon különös érzés fogott el, amikor beléptem a művház koncertek helyszínéül szolgáló termébe. Félreértés ne essék: aki ismer, tudja, hogy semmit sem szeretek jobban, mint a kis közösségben zajló performanszokat, legyen szó koncertről vagy színházról. Nincs annál izgalmasabb, mint mikor a zenészek/színészek egy karnyújtásnyira állnak/ülnek/játszanak tőled. Ha akarnád, akár meg is érinthetnéd őket. Ha akarják, rád is mosolyoghatnak, vagy kacsintással üdvözölhetnek mint régi ismerőst. Ezért attól, hogy szombaton kb. 40 méterre ülhettem a színpadtól – direkt nem az első, inkább a harmadik sorban foglaltam helyet –, boldog is lehettem volna. Valamennyire az is voltam, ám némi üröm is vegyült az örömömbe. Ugyanis miközben hallgattam a srácokat – Izsákot, ahogy elektromos hegedűjével sziporkázott, Nándit, ahogy a dobszerkójának segítségével olyat művelt, melytől tátva maradt a szám, és Misit, aki igazi virtuózként szólaltatta meg elektromos csellóját –, egyre csak az járt a fejemben:

miért nem az Akvárium Nagy Hallban játszanak több száz ugráló-sikítozó fiatal és idős előtt? Mert ezt érdemelnék.

Vissza, vissza, vissza! – avagy az InFusion Trio koncertjén jártam

Fotó: Nagy Márton

Tényleg. Higgyétek el: aki csak egyszer elmegy a koncertjükre, az örökre a rabjukká válik. Tehetségesek – mindhárman klasszikus zenészek, és amúgy ők az ország egyetlen looper zenekara –, kedvesek, viccesek, és olyan zenét csinálnak, melyet ezer közül is meg lehet ismerni.

Ilyen ambivalens érzésekkel ültem hát a teremben, várva a fiúkat, és folyamatosan oldalra, illetve hátra tekingettem, bízva abban, hogy kezdésre megtelik a terem. Mindenkit megnyugtatok: megtelt, és aki eljött, annak szuper szombat estéje lett.

A koncert pont olyan volt, mint mindig: csodálatos. Izsák, Misi és Nándi több számot is eljátszott legutóbbi, tavaly áprilisban megjelent Stardust című lemezükről, például nagy örömömre a kedvencemet, vagyis a címadó dalt, Dvořák jól ismert, XI. (Újvilág) szimfóniáját igencsak „infusionizálva”, Rimszkij-Korszakov A dongó című hegedűdarabját, melyben Misi brillírozott elektromos csellóján. Elhangzott a John Newman és Pharrell Williams egy-egy számának mashupjából („összegyúrásából”) készült Love me lucky, az egyik legismertebb német népdal úgy, ahogy még sosem hallottuk, Arany János egyik költeménye megzenésítve – vagy az a szám, amelyről a bevezetőmben írtam: Avicii Waiting for love című dala. A 28 éves svéd dj tragikus körülmények között hunyt el tavaly júniusban, rá is emlékezve született meg az InFusion Trio ezen átdolgozása. Bár elismerem Avicii munkásságát, vagyis azt, amit rendkívül fiatalon elért – hiszen világsztár volt –, a zenéjét sosem szerettem. Éppen ezért hallgattam meg félve a srácok művét. Csakhogy kár volt tartanom a végeredménytől, ugyanis zseniális lett. Nem túlzok, ha azt mondom: levett a lábamról. Le merjem írni, hogy jobb lett, mint az eredeti? Jobb lett, mint az eredeti, sőt: még azt is meg merem kockáztatni, hogy sokkal érzelmesebb Avicii dalánál – már amennyire az alap ezt lehetővé tette. Összességében igazán méltó emlékezés a fiatalon távozott dj-re.

Közbevetés: a Personal Jesust pedig köszönöm! Ezerszer!

Mindezek fényében, gondolom, senki sem lepődik meg azon, hogy a koncert az elejétől a végéig szuper volt: az, hogy a srácok szerettek, élveztek minden percet, átragadt rám is, és legszívesebben felpattantam volna táncolni. Egyébként: mindig ezt érzem. Hogy már az első ütem után táncolnék. Ám legnagyobb sajnálatomra eddig csak ülős koncertjükön voltam. (Vagy nem is volt másmilyen?) Szóval – ha nem veszik tolakodásnak a srácok – szeretnék kérni egy állós-tombolós koncertet, olyan „ereszd el a hajam!”-félét. 🙂 De ami még ennél is fontosabb: annyira jó lenne még több budapesti fellépés!

Mert Izsákból, Misiből és Nándiból, vagyis az InFusion Trióból sosem elég.

A koncertek időpontjáról és az új vlog-sorozatukról a Facebook-oldalukon lehet tájékozódni, de kövessétek őket az Instagramon is. Hallgassátok, szeressétek őket legalább annyira, mint én! 🙂

Kiemelt kép: Nagy Márton

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük