„Jarle olyan, mint Donald kacsa: mindig újabb bonyodalomba keveredik” – interjú Tore Renberg íróval

Bár csak három Jarle Kleppről szóló regénye jelent meg magyarul, összesen öt könyvének főszereplője a stavangeri fiú. Tore Renberg világhírű norvég író 2012 májusában Budapesten járt, ahova Mégis van apám című kötetének megjelenése kapcsán érkezett. Akkor a L’Harmattan Kiadónak köszönhetően volt szerencsém találkozni és egy fél napot eltölteni Tore Renberggel, akivel regényeiről, szerelemről, családról beszélgettünk. Az interjú egy online magazinban jelent meg, ám sajnos elveszett az éterben, ezért most itt, a saját oldalamon is közzéteszem. Hogy fennmaradjon az utókornak. Meg mert nagyon szerettem. 🙂

 

Sok hasonlóság fedezhető fel ön és Jarle Klepp között. Önéletrajzi ihletésű művekről van szó?

Ha önéletrajzi regényt akartam volna írni, a főszereplő neve nem Jarle Klepp, hanem Tore Renberg lett volna. Mindegyik Jarléról szóló regényemben olyan élethelyzeteket ábrázolok, melyeket magam is ismerek. Akárcsak én, Jarle is Norvégiából származik, Stavangerben él, ahol én is születtem. Azonban van egy nagyon szigorú szabályom: Jarle soha nem lehet idősebb, mint én. Azért állítottam fel ezt a szabályt magamnak, mert olyan regényeket szerettem volna írni, amelyek tapasztalatokon alapulnak. Éppen ezért most már írhatok egy olyan részt is, melyben Jarle Klepp Budapesten jár, hiszen én is voltam itt. Persze, fikciós elemek is találhatók a regényekben, olyan események, melyek nem történtek meg velem – például, hogy van egy ismeretlen lányom.

A leginkább önéletrajzi ihletésű művem a Mégis van apám című, mely rendkívül közel áll az életem egyes szakaszaihoz: felnőni egy nagyszerű, szerető apával, aki túl sokat iszik. A regény központi témája azonban nem az alkoholizmus, hanem a szeretet, a fiú és az apa viszonya.

Jarlénak szembesülnie kell azzal, hogy az teszi tönkre a családját, mindazt, ami a legértékesebb számára, aki az egyik legfontosabb ember az életében, és akit mindennek ellenére nagyon szeret.

Lássuk be, azért Jarle sem a tökéletesség mintaképe: iszik, dohányzik és drogozott is!

Jarle valóban nem mintagyerek, és mégis – vagy éppen ezért – rengeteg lány rajong érte, akik leveleket írnak nekem, melyekben bevallják: nagyon szeretik Jarlét, és hozzá akarnak menni feleségül. Én azonban mindig megkérem őket, hogy ne tegyék, Jarle nem jó fiú!

Fontos azonban, hogy Jarle nem szándékosan rossz, hanem a körülmények tették azzá. Elhamarkodottan cselekszik – sokszor kerül ezért bajba –, mely tulajdonság nagyon lényeges eleme a karakterének. Ugyanakkor elbűvölő, őszinte fiú, éppen ezért gondolom: remek karakter ahhoz, hogy több regényt is írjak róla – Yngvével ellentétben, aki a Szerettem másképp is című, első Jarle-regényem szereplője. Ő az a karakter, akinek az „élete” csak egy regényre szólt. Jarle Klepp viszont olyan, mint Donald kacsa: mindig újabb bonyodalomba keveredik. Ez teszi őt mind írói, mind olvasói szempontból jó karakterré.

„Jarle olyan, mint Donald kacsa: mindig újabb bonyodalomba keveredik” – interjú Tore Renberg íróval

Célja volt az, hogy megmutassa: csak így ne viselkedj, ha kamasz vagy?

Jarle tényleg kicsit extrémebb, mint egy átlagos tinédzser, de ugyanazt teszi, mint ők. Hibákat követ el, ugyanazt újra és újra. Az én gyerekeim is el fogják követni az enyémeket, hiába mondom nekik, hogy ne tegyék. Nem hiszem, hogy a regényeim moralizálnának, pusztán megmutatják, milyen lehet az élet. Ám ha valaki mégis tanul belőlük valamit, akkor az külön öröm. Nem gondolom azonban, hogy fontos kérdés lenne, vajon erkölcsi értelemben fejlődünk-e a művészet által, vajon jobbá vagy rosszabbá válunk-e attól, hogy filmet nézünk, könyvet olvasunk. Szerintem inkább gazdagodunk, semmint jobb emberré válunk.

A lázadó kamasz Jarle az első könyvben egy fiúba, Yngvébe szeret bele. Miért e csavar?

Ennek több oka is van. A férfi-nő szerelemről több ezer mű született már eddig is, ha pedig arról írtam volna, hogy egy fiú beleszeret egy másik fiúba, és meleg lesz, akkor egy átlagos homoszexuális művet alkottam volna. Mindenképpen kellett tehát valamilyen csavar: mint például az, ha egy heteroszexuális fiú beleszeret egy fiúba, akitől nem tud szabadulni, noha odavan a lányokért. Azon túl, hogy érdekes, kortárs, modern téma, engem nagyon kíváncsivá tett. Emellett irodalmi szempontból is fontos, hiszen rengeteget ad a szöveghez. Számtalan problémát képes generálni, ugyanakkor merész is egy kicsit, hiszen bár Norvégiában nem számít tabunak a homoszexualitás, a Közel-Keleten például igen.

Én magam a női nemhez vonzódom ugyan, de több sráccal is ápoltam rendkívül szoros barátságot. Meggyőződésem, hogy sok ember anélkül érez vonzalmat saját neme iránt – életének bizonyos időszakában –, hogy homoszexuálisnak nevezné magát.

De a társadalomnak szüksége van kategóriákra, és természetesen mi is eldöntjük, hová tartozunk.

Ön írta az első és a harmadik regényből (Charlotte Isabel Hansen) készült filmek forgatókönyvét is. A Mégis van apám címűt azonban másnak engedte át.

Igen, mert egyrészt iszonyatosan kemény feladat volt papírra vetni ezt a történetet, hiszen személyes emlékeket érint: az apám jut róla eszembe, aki 1998-ban halt meg, és akit igazán szerettem, habár rengeteg borzalmat okozott nekem és az édesanyámnak. Éppen elég megterhelő volt egyszer írni róla, amiért még most is szégyellem kicsit magam. Ha én írtam volna a forgatókönyvet, újra át kellett volna élnem az egészet. Ezért nemet mondtam. Másrészt elég időm sem lett volna rá.

Jarle édesapja megszállottan rajong Norvégia II. világháborús történelméért. A Mégis van apám című regényében egy kirándulás alkalmával be is járja a család ennek egyik helyszínét. Mennyire törekedett arra, hogy minden valósághű legyen?

A másik szabályom ezeknél a regényeknél pont a valószerűség volt. Különösen ügyeltem arra, hogy ne legyen bennük fikciós helyszín. A II. világháború minden országra mélyen és végérvényesen rányomta a bélyegét. A norvégok ilyen témájú történeteinek nagy része a hősiességről szól: a jó oldalon álltunk, mi voltunk a legjobb ellenállók az északi népek közül. A regényben azt akartam megmutatni, hogy Jarle apja folyamatosan ebben a régmúlt világban próbál élni, ragaszkodni ehhez, de egyszerűn nem tud. Csak egy kisember, aki hős akar lenni, görcsösen igyekszik ennek a nemzeti mítosznak a része lenni. A regény ugyanakkor azon kihívásokról is beszél, hogyan legyen valaki modern férfi.

Minden könyvben arról akartam írni, milyen nőnek, férfinak, lánynak, fiúnak lenni, mit éreznek az egyes személyek, illetve, hogy a társadalom szerint milyennek kellene lenniük, mit kellene érezniük. Engem rendkívül elbűvöl minden, ami az emberekkel kapcsolatos, az, ahogyan hatunk egymásra.

A ’80-as években nőttem fel, mely nagyon érdekes, de egyben zűrzavaros időszak volt, főleg a fiúk számára. Óriási kérdés volt, milyen emberré is kell válnunk: háborús hőssé, de ugyanakkor modern férfivá is, aki érzékeny, szerető, gondoskodó és gyerekeket nevelő. Azt hiszem, sok férfi küzdött ezzel a problémával, és nem csak Norvégiában.

Visszatérve a valószerűségre: azokról a területekről, melyeket nem ismerek eléggé, mindig gyűjtök információkat, próbálok precíz és korrekt lenni. El is mentem egy egyhetes túrára Telemarkba 2004-ben, ahol ez az egész megtörtént. Bejártam azt a részt, ahol a németek ellen harcoltak a norvég katonák, rengeteg emberrel beszéltem, és készítettem képeket is.

A Mégis van apám megmutatja: az idillinek induló élet pokollá is válhat. A fájdalom, a csalódottság kiemelt elemei a regénynek, az egész művet áthatják. Ráadásul valóságalapjuk is van…

Mindig azzal kezdem, ami érzelmi szempontok alapján a leginkább érdekel: például az a jelenet, amikor a kisfiú Jarle a lépcső alatti hűtőszekrény mellett vacogva hallgatja, ahogy apu és anyu veszekszik. Ez nem egyedi történet, bárhol is nőtt fel valaki, tapasztalhatta ezt.

Az valóban idillien romantikus, amiről a fiatal párok álmodnak: szerelmesnek lenni, összeházasodni, családot alapítani, kertes házban élni – alapvető emberi ábrándok ezek, melyek néha, ha be is teljesülnek, egy idő után szertefoszlanak. Ebben az esetben az apa az, aki mindent tönkretesz.

„Jarle olyan, mint Donald kacsa: mindig újabb bonyodalomba keveredik” – interjú Tore Renberg íróval

A befejezés sem happy end.

A szó szoros értelmében nem, de a végén Jarle, habár úgy érezte, gyűlöli az apját, mégiscsak rájön, hogy szereti. Amikor elkezdtem írni a regényt, biztos voltam benne, hogy a templomban, az apa temetésével fog véget érni, ám azt még nem tudtam, hogyan fog Jarle érezni. Amint elérkeztem az utolsó jelenethez, minden kitisztult: Jarle mégiscsak szereti az apját – annak ellenére, hogy verte az édesanyját, részegen bolyongott a házban, és mindent tönkretett. Happy end vagy sem, feloldozás mindenképpen van. Jarle felnőtt férfivé vált, aki megértette, hogy nem szándékosan cselekedett úgy az apja, ahogy. Ő csak egy kisember volt, akinek sikertelenségbe fulladt az élete.

Hitte volna, hogy Jarle Klepp életéből sorozat készül?

Nem, dehogy! Körülbelül tíz éve gondoltam arra, hogy megírom a legjobb könyvemet – ez lett a Szerettem másképp is –, amely nem elsősorban az élethosszig tartó szerelemről, hanem arról fog szólni, ahogyan szerelmes lesz valaki. Arról az őrült érzésről, amely csak úgy megtörténik az életben. Amikor kilépsz önmagadból, és olyan dolgokat teszel, melyeket csak akkor, ha igazán szerelmes vagy – ami miatt aztán később szégyelled magad. Ezt az egészet a berlini fal leomlásának idejére időzítettem, mert ez kritikus pontja a modern történelemnek. Ezek voltak azok a napok, amelyek megváltoztatták a világot.

A regényben összekapcsolódik a szerelem és a történelem: nagy dolgok mennek végbe a világban, de még ennél is nagyobbak Jarle életében.

Mikor elértem a könyv végére, rájöttem, hogy Jarle irodalmi szempontból (is) érdekes karakter, a haverja, Helge Ombo pedig vicces. Feltettem hát magamnak a kérdést: miért ne folytatnám? A Mégis van apám-ban elmeséltem, honnan jött Jarle, hogyan és miért lett olyan, amilyen – habár jóval több, mint egy fejlődésregény. Amint befejeztem a második könyvet, eldöntöttem, hogy Jarlénak lesz egy kislánya, így megírtam a Charlotte Isabel Hansent is. Ezután még született két mű: a negyedik a Pixley Mapogo címet viseli, az utolsó pedig, melyet 2011-ben írtam, a These are my old days című.

„Jarle olyan, mint Donald kacsa: mindig újabb bonyodalomba keveredik” – interjú Tore Renberg íróval

Lesz folytatás?

Most egy kicsit elbúcsúztam Jarlétól, csaknem egy évtizedet töltöttünk együtt.

Tore Renbergnek azóta újabb regénye jelent meg magyarul Holnap találkozunk címmel.

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.