Férjhez ment a legjobb barátnőm, és az egész olyan volt, mint egy tündérmese. Nehéz szavakba önteni az átélt csodálatos pillanatokat, a készülődés, a szertartás, a gratulációk, a fotózás, az első tánc és a fergeteges lagzi hangulatát, annyira tökéletes volt minden. A legnagyobb boldogságot azonban az jelentette a számomra, hogy koszorúslány lehettem. Már a ceremónia alatt elhatároztam, hogy mindenképpen megörökítem a nagy napot. Ezért készült el e cikk, mely nem csupán élménybeszámoló, hanem ajándék is Eszternek és Gábornak, az ifjú párnak. Éljenek soká!
Vasszécseny, 2019. július 12., 18:00 – ezt a dátumot még karácsonykor bevéstem a naptáramba, sejtve, hogy ez lesz az év (egyik) legszebb napja, nemcsak Eszteréknek, de nekem is. Ugyanis kislánykorom óta álmodoztam arról, hogy egyszer koszorúslány leszek, és rózsaszín (vagy kék), földig érő, abroncsos ruhában, hatalmas csokorral vonulok majd a menyasszony előtt egy fess fiatalember társaságában… Időközben felnőttem, és bár a vágyam, hogy koszorúslány legyek, megmaradt, a körítés – hála égnek – eltűnt. Már nem vagyok híve az abroncsnak, sem a mindent eltakaró virághalmaznak, és a vonulás sem lett a rögeszmém.
Valahogy így éreztem magam a ceremónia alatt (Forrás: giphy.com)
Eszterék esküvője pedig sok egyéb mellett azért volt szuper, mert semmi sem volt kötelező. Vagyis Eszter nem erőltette sem az egyszínű, egyfazonú ruhát, sem a vonulást, és a csokrunk is diszkrét, mégis gyönyörű volt.
Ahogy ez egész esküvő: egyszerű, tiszta, amolyan „eszteres-gáboros”. Fehér és zöld színek mindenütt, semmi giccs, semmi habos-babos túlzás.
S hogy akkor mitől is voltam én koszorúslány? Mert Eszter azt mondta, hangozna a könnyű válasz. Csakhogy nekem ez jóval többről szólt. Én ugyanis azt gondolom, egy koszorúslánynak komoly feladata van, mégpedig az, hogy mindig a menyasszony mellett álljon, és segítsen neki, amiben csak kéri. Így is tettem: az első ilyen megtisztelő feladat az öltöztetés volt. Eszter menyasszonyi ruhának egy Daalarna-szépséget választott, sötét zöld bársony övvel, a hajába pedig apró fehér virágokból font koszorú került.
Olyan volt, mint egy Tavasztündér!
Mi koszorúslányok pedig serényen gomboltuk az apró gombokat, igazgattuk a tüllszoknyát, én felsegítettem rá a cipőjét, miközben kattogott a fényképezőgép és forgott a kamera.
Menyasszony lett a lányból
Az égiek sajnos közbeszóltak, így a ceremóniát a kert helyett végül bent, a lagzi termében tartották, ám e malőr ellenére is minden a legjobban sikerült. Amint az szokás, először a vőlegény, vagyis Gábor vonult be húga, Ági kíséretében, majd Eszter: jobbján édesanyjával, Máriával, balján pedig édesapjával, Józseffel.
Én már ekkor, a bevonulós zene alatt pityeregtem. Egyrészt, mert Gábor anyukája fuvolázott a felvételen, másrészt, mert számtalan gondolat, érzés tört elő belőlem.
Mindenekelőtt az jutott eszembe, mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehetek Eszter és Gábor nagy pillanatának.
Na, meg az is, hogy milyen csodálatos barát Eszter, hogy mi mindent köszönhetek neki, és persze, az is, hogy mennyire őszinte és tiszta a kapcsolata Gáborral, melyről tudtam:
tényleg örökre szól.
Csodálatos volt Eszter és Gábor esküvője
Ahogy abban is biztos voltam: Eszterék a legfigyelmesebb pár, akiket valaha ismertem. Nem elég, hogy mindenkinek intéztek szállást – és ezért egy teljes panziót lefoglaltak, és persze, az esküvő helyszínét adó kastélyt is –, végigkérdezték a násznépet, hogy milyen tortát szeretnénk, ezért a háromemeletes remekmű olyan ízekből állt, melyek a vendégek kívánságát tükrözték, de Eszter még arra is figyelt, hogy szerepeljen tea az italok között, mert Anikó barátnőnk azt iszik, és legyen jó pár üveg pezsgő, mert volt olyan meghívott, aki csak azt itta. Sőt: a kicsiknek lufikat is rendeltek, hogy eljátszhassanak velük, ha kedvük tartja. Mindannyiunk kényelméről gondoskodtak, mert bizony Eszter és Gábor csak akkor boldog, ha a körülöttük lévők is azok.
Én az voltam, nagyon is, amihez az említettek mellett az is hozzájárult, hogy
ebben a sok fantasztikus élményben azokkal osztozhattam, akik a legfontosabbak a számomra.
Zsejke, Viki, Eszter és Anikó
Eszteréknek hála ugyanis újra együtt lehetett a csodacsapat, a Kultúra.hu egykori, legszuperebb szerkesztősége. Noha rengeteg viszontagságon mentünk keresztül, mindvégig kitartottunk egymás mellett. Jóban-rosszban. És persze, számos boldog pillanatot éltünk át a kényszerű elválás óta is: Zsejke egy tüneményes kislány, Csengele anyukája lett, Anikó igazi írónővé érett, Viki pedig a legjobb úton halad afelé, hogy remek történész váljék belőle. Eszter és én hagytuk el legutoljára a süllyedő hajót, így mi még keressük a helyünket, de együtt, barátságban ez is könnyebb.
Mert barátok vagyunk, és ez a barátság szintén örökre szól.
Koszorúslányként is ezt igyekeztem bizonyítani akkor, amikor megfogtam Eszter remegő kezét, és megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Amikor a táncparkettről kitekintett, rámosolyogtam, tudatva ezzel is, hogy gyönyörű, és hogy Gáborral tökéletesen illenek egymáshoz. Többször kiemeltem, mennyire ízlett a menü, és milyen finomak voltak az italok, illetve biztosítottam arról, hogy nem fog látszódni a Coca-Cola-felirat a szertartásos fotókon. A szembekötős játéknál biztonságba helyeztem a szemüvegét, és nagyon sokszor megöleltem az est és hajnal folyamán, éreztetve vele, mennyire szeretem.
Másnap a telefonban újra és újra elmondtam, hogy a lehető legtökéletesebb volt minden, hogy meglesz az elveszettnek hitt órája (azóta meglett), és hogy mindenki épségben hazaért. Majd a lelkére kötöttem, hogy magukkal is törődjenek, és megígértem neki: mindig itt leszek, ha szüksége van rám.
Sok boldogságot, Eszter és Gábor!
Köszönöm, hogy vagytok! ♥
Fotók az esküvőről: Zergi Borbála