Eszter és Anita moziba megy – Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! (2017)

Filmszerető és -értő barátnőmmel, Tóth-Bertók Eszterrel úgy döntöttünk: útjára indítjuk az Eszter és Anita moziba megy című sorozatot, melynek lényege, hogy kiválasztunk egy mindkettőnk számára ígéretesnek tűnő filmet, majd megnézzük – most mindenki a saját otthonában –, és írunk róla. Elsőként A láthatatlan ember (The Invisible Man, 2020) című horror-thrillert vettük górcső alá Eszter kívánságára – most pedig rajtam volt a sor, ezért a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! (Thank You for Your Service, 2017) című életrajzi ihletésű háborús drámát vizsgáltuk meg alaposan. Tartsatok velünk ismét!

A filmről röviden:

A történet szerint amerikai katonák egy csoportja 2007-ben hazatér 15 hónapos iraki kiküldetéséből. Otthon próbálnak beilleszkedni a civil életbe, miközben mindannyian poszttraumás stressz szindrómával (PTSD) küzdenek. Kilátástalannak érzik az életüket – habár van feleségük, gyermekük –, nem találják a helyüket a csatatéren kívül, drogproblémákkal küzdenek, és gyakran gondolnak az öngyilkosságra. Segítség pedig nagyon nincs, vagy ha van, akár hónapokat is kell rá várni.

Miért erre a filmre esett a választásom?

Messziről kell kezdenem. NCIS Los Angeles-rajongó vagyok, amióta csak láttam az első részt. A szereplők mára szinte a családtagjaim lettek – nem csoda, hiszen 11 év nagyon hosszú idő (több, mint 260 epizóddal), és természetesen egy részt sem hagyok ki. Az ügynökök többször jártak már Irakban, Afganisztánban, ahogyan a 11. évad záró epizódjában ismét Afganisztánba mentek, hogy két SEAL*-es állítását (az osztagvezetőjük fegyvertelen rabot gyilkolt) igazolják.

Már jó ideje foglalkoztat az Afganisztánban és Irakban szolgálatot teljesítő – főként amerikai – katonák helyzete, élete, és amikor láttam az említett NCIS Los Angeles-részt, rögtön tudtam, hogy hasonló témájú filmet kell keresnem, illetve ajánlanom Eszternek. Két film villant be: a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! és a 12 katona – amelyek közül végül a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! győzött.

A választásomban szerepet játszott az is, hogy életrajzi ihletésű háborús drámáról van szó, valamint az, hogy a Whiplash óta egyszerűn imádom Miles Tellert, mert igenis tud jó színész lenni, ha akar. És ha hagyják. (Jut eszembe: nézzétek meg A bátrak című filmjét is, amely szintén igaz történeten alapul: a Granite Mountain Hotshots elit tűzoltóalakulat 2013 júniusában a Yarnell-hegyi tűz megfékezéséért küzdött, míg végül a 20 fős csapatnak csupán egyetlen tagja maradt életben. A filmet az ő emléküknek ajánlották.)

Miért fogadtad el a választásom, Eszter?

Bevallom őszintén, bár annak idején, mikor megjelent ez a film, olvastam róla híreket és kritikákat, valahogy lemaradt a megnézendő listámról, s mostanra teljesen ki is ment a fejemből. Éppen ezért, mikor elküldted nekem az előzetesét, az újdonság erejével hatott rám. Továbbá meg kell, hogy mondjam: már az a néhány perc is teljesen letaglózott. Szóval alig vártam, hogy megnézzük, mert valahol mélyen éreztem, nem fogok csalódni benne. És nem is csalódtam, sőt!

3 szóban a filmről

ANITA: Trauma, összetartozás, élet.

ESZTER: Emberség, trauma, veszteség.

Eszter és Anita moziba megy – Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! (2017)

Fotó: imdb.com

Miért szerettük?

ANITA: Főként azért, mert kíméletlenül megmutatja a valóságot, a veterán katonák lelki tusáit. Azokat a súlyos traumákat, az ezek következtében kialakult gondolatokat, érzéseket, amelyekkel sokan egy egész életen át küzdenek. A háború központi szerepet kap, ám nem háborús filmet látunk. A lelki vívódásoknak leszünk szemtanúi, amelyek kiváltója az iraki hadszíntér.

Míg a háborúban harcolnak, hősként tekintenek a katonákra. A hazájukat szolgálják, és ezért mindenki hálás nekik. Távolról. Mert amikor hazatérnek, voltaképpen senkik. Legalábbis a társadalom számára. A film elején utal is erre egy, az iraki háborúban a katonák által egy táblára firkált mondat:

„Amikor leszerelsz a seregből, senkit sem érdekel majd, mit tettél.”

Pedig megjárták Irakot, kockára tették az életüket a hazájukért. Veteránok, miközben még csak a 30-as, 40-es éveikben járnak. A főhős, Adam Schumann (Miles Teller) például oly’ hosszú időt töltött távol az otthonától, hogy szinte emlékeztetni kell rá: van egy kisfia is, és kislánya bizony utálja a csokoládét.

Bár ép testtel tértek haza (legalábbis a három főbb szereplő), az ott tapasztaltak egy életre megnyomorították őket. Az egyiküknek például tropára ment a memóriája, egy másik srác pedig – miután kiderül, hogy barátnője, akinek meg akarta kérni a kezét, szó nélkül elhagyta – a lány szeme láttára főbe lövi magát, mondván: nincs miért élnie.

A háborúban átélt traumákról, az ott történtekről egyikük sem képes beszélni, miközben nem telik el úgy perc, hogy ne kísértenék őket az emlékek. Segítséget azonban nem vagy csak sokára kapnak a veteránokkal foglalkozó hivataltól, normális munkát pedig így szinte esélyük sincs találni.

Mindezektől lesz emberi, igazi, fájóan szerethető a film.

Nagyon megérintett a film végén hallható dal is, amelyet Bruce Springsteen kifejezetten a stáblistához készített. Nálam ez a gyönyörű szám tette fel az i-re a pontot. Íme:

Mindezek mellett a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! rendkívül fontos film is, mert azt erősíti: ha nem úgy tűnik is, mindig van remény. Az egyik elhunyt katona özvegye fogalmazza meg nagyon szépen, amikor Adammel beszél: „Élj, ezzel tiszteld meg őt!”. Muszáj megpróbálniuk, megtanulniuk (újra) élni és (újra) értékelni mindazt a jót, ami körülveszi őket (családot, barátokat). Ez egyáltalán nem könnyű, rögös út vezet a teljes (lelki) békéig, gyakran évekbe telik, de akkor is ki kell tartani. És hagyni kell, hogy aki tud és akar, segítsen, mert egyedül nem megy. Ahogy Adam felesége fogalmaz:

„Bármivel elbírok, amivel te, csak a csönddel nem.”

És hogy ne csak a történetről essék szó: dicséret illeti az operatőri munkát, azt, ahogy egy-egy arcot, tekintetet láttat, valamint a filmet indító és záró dögcédulás képkockákat, melyek gyönyörűen megkomponáltak. Ugyancsak elismerően kell szólnom a szereplőkről: Miles Teller – ahogy korábban is írtam – újfent bizonyította: érdemes rá komoly karaktereket, sorsokat bízni, hiszen képes hiteles alakítást nyújtani, abszolút megbízhatóan hozza ezeket a súlyos szerepeket is.

ESZTER: Az iraki háború és az ott szolgálatot teljesítő amerikai katonák által elszenvedett traumák, illetve azok utóhatása: a poszttraumás stressz szindróma témája számos filmben megjelent már. Ott van mindenekelőtt a kiváló A sereg nem enged (2008) vagy az Amerikai mesterlövész (2014), amelyek egyaránt rámutatnak: a fronton a katona a hazáját feltétel nélkül szerető és a végsőkig védő hős, otthon, nyugati hazájában viszont már-már egy senki, akinek nemhogy jó, méltó életre, de segélyre is alig van kilátása. Pontosan ez az alapkonfliktus rajzolódik ki a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! című filmben is, ám ez nem jelenti azt, hogy a rendező unásig ismételt gondolatokat közvetít felénk vagy, hogy az előképként szolgáló filmeket másolja. Jason Hall első és eddigi egyetlen nagyjátékfilmje nem ismétlése, hanem sokkal inkább árnyalása az eddig „elmondottaknak”.

Annak köszönhetően, hogy a cselekmény helyszíne szinte a játékidő teljes egészében a hátország, azaz Amerika, betekintést nyerünk a hazatérő és helyüket kereső, ám azt nagyon nem találó veteránok életébe, akik mellett, hiába fiatalok még, csak úgy elrobogott az élet. Kimaradnak a kislányuk gyermekkorából, elveszítik a szerelmüket, sőt a testi-lelki épségüket is. A háború és a véráztatta front egészen hazáig követi őket, de nemcsak saját elméjük fordul ellenük, hanem mintegy a világ is. Jason Hall remekül érzékelteti, milyen kevés lehetőség adódik otthon azoknak a katonáknak, akik – ahogy az egyik főhős felesége ki is mondja a filmben – odaát egy csapat férfit irányítanak és az életüket is kockára teszik.

Amire ki akarok lyukadni tehát: a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! nem tipikus háborús film, inkább dráma, azon belül is szociodráma, amely az egyén és a társadalom helyzetét állítja a középpontba,

s nekem leginkább emiatt tetszett. Hús-vér katonák és családjaik életébe nyerünk ugyanis bepillantást, és lehetőségünk nyílik átlátni, milyen élete van a hétköznapi hősöknek, akikről mintha a háborúból hazatérve elfeledkezne a világ…

Jól látszik, hogy engem legjobban a műfaj és a történet, továbbá a személyes nézőpont ragadott meg, de a színészi játék és a realista látásmódot tükröző képi világ is örökre megmarad bennem.

Eszter és Anita moziba megy – Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! (2017)

Fotó: imdb.com

Mi zavart/hiányzott?

ANITA: Amikor megfogalmaztam ezt a pontot, biztos voltam benne, hogy találok majd valamit, ami nem tetszett filmben, vagy amit hiányolok belőle. Ám hiába gondoltam át többször, néztem meg újra a filmet, nem fedeztem fel benne sem zavaró jeleneteket, sem idegesítő párbeszédet, sem béna színészi játékot. Ahogy azt sem éreztem, hogy hiányzik belőle valami. Egyszerűen annyira szerettem, hogy nagyítóval sem akadtam hibára benne. De Eszter, te vagy az igazi filmes szaki; szerinted? 🙂

ESZTER: Többször is fel kellett tennem magamnak ezt a kérdést, hogy tudjak rá válaszolni, mert most is azt érzem, amit a film megtekintése utáni percekben: hogy ha voltak is hibái, annyira letaglózott, hogy komolyan, azokat észre se vettem! De ahogy gondolkoztam, azért eszembe jutott egy dolog: néhol zavart, mikor didaktikusan akartak a számba rágni valamit, pláne úgy, hogy mondjuk az előző jelenetben elhangzó dialógus brutálisan erős és egyedi volt. Gondolok itt például arra, amikor Adam Schumann palacsintát süt a kislányának, csokipasztillákkal kirakva rá egy mosolygós fejet, a gyermek pedig rögvest, egyenesen közli vele: nem szereti a csokit. Bár túl direkt az üzenet, ez így még rendben is lenne, de akkor az édesanya megismétli: tényleg, már nem szereti a csokit… Ez a párbeszéd annyira kizökkentett, hogy egy az egyben megmaradt bennem, ám ezen kívül egyetlen negatívumot sem tudok említeni.

Milyen érzéseket keltett bennünk?

ANITA: Miközben e cikket írtam, számtalanszor meghallgattam Bruce Springsteen dalát, hogy még inkább visszaidézzem a film hangulatát – amellett, hogy a szövege is csodálatos. Végül arra jutottam, hogy a zenéhez hasonlóan a film is: szomorúan szép. Telis-tele van fájdalommal, küzdéssel, veszteséggel, tragédiával, ugyanakkor bátorsággal, szeretettel, hősiességgel, a bajtársak iránti feltétlen hűséggel és odaadással. Ezeket az érzéseket a néző is átélheti, miközben a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! képkockái peregnek…

ESZTER: Én személy szerint többször is elsírtam magam a filmet nézve, mikor pedig vége lett, teljesen elözönlöttek az érzések és a kérdések. Hiába nézek tucatszám e témába vágó dokumentumfilmet, a vége főcím zenéjét hallgatva – amely amúgy nagyon hatásos! – úgy éreztem: azokból nem tanultam meg eleget, főleg nem arról, mi vár a hazatérő katonákra. Jason Hall alkotása ebben nyújt hatalmas segítséget! Tény, hogy határozottan nem ez az első film, amely az amerikai veteránok hétköznapi életére fókuszál, ám sokkal hatásosabb, mint néhány elődje.

Engem teljesen beszippantott és nemcsak elszomorított, de mélyen el is gondolkodtatott.

Eszter és Anita moziba megy – Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! (2017)

Fotó: imdb.com

Azért ajánljuk, mert…

ANITA: … megmutatja a kendőzetlen igazságot. Azt, hogy mit élnek át a háborúból hazatért katonák; mennyire nehéz számukra a civil életbe való beilleszkedés; milyen sokan szenvednek poszttraumás stressz szindrómában; és mennyire fontos, hogy időben kapjanak megfelelő mentális segítséget.

Ide szúrom be, hogy a film hatására olvasgattam kicsit a veterán katonákról, és találtam egy 2013-as cikket, amely egy akkor készült friss tanulmányra hivatkozva azt írja:

  • átlagosan 65 percenként meghal egy háborús veterán az Egyesült Államokban öngyilkosság következtében; valamint
  • 2007 és 2010 között általában is növekedett az öngyilkosságok száma az Egyesült Államokban, mégpedig összesen 11 százalékkal.

Ezért is elengedhetetlen a gyors és szakszerű segítség – mert nemhogy ennyi, egy elveszett élet is sok.

ESZTER: …egyrészt jó film, másrészt pedig: mert képes új színt vinni az iraki háborúról szóló filmek világába, s nemcsak információkkal szolgál, hanem emberséggel és rengeteg kérdéssel is. Olyan kérdésekkel, amelyekkel muszáj foglalkoznunk, hiszen, ha itt az orrunk előtt nem is, de van, ahol most is dúl a háború.

Ha tetszett, nézd meg ez(eke)t is!

ANITA: Elsőként egyértelműen az Amerikai mesterlövész című filmet ajánlom Bradley Cooper nagyszerű főszereplésével. A történetet bizonyára mindenki ismeri, ám akinek esetleg kimaradt, ITT meg tudja nézni az előzetesét.

A másik választásom, az Akna (Mine, 2016) viszont kilóg a sorból, ugyanis nem PTSD-s katonákat állít a középpontba. Mégis ajánlom, mert szintén egy katona lelki vívódásáról szól – csak másképp. A történet szerint egy meghiúsult merénylet miatt a tengerészgyalogos Mike-nak (Armie Hammer) és társának menekülni kell, majd a sivatag egyik régi aknamezőjére tévednek… Elsődleges cél a túlélés, miközben Mike komoly fizikai és lelki megpróbáltatásokon megy keresztül. Akit érdekel, ITT nézheti meg az előzetest.

ESZTER: E film mellé én a személyes kedvenceimet: A sereg nem enged és az Amerikai mesterlövész című filmeket ajánlom.

————————

Az Eszter és Anita moziba megy című cikksorozatunk célja – többek között – az, hogy kicsit bevonjunk benneteket is a közös barátnős mozizásainkba, s hogy figyelmetekbe ajánljuk azokat a filmeket, amelyeknek megtekintésére már a premier előtt alig várjuk, hogy rávegyük egymást. És persze, titeket! Szóval nagyon örülnénk, ha a cikkeink kapcsán írnátok nekünk, és megosztanátok velünk a gondolataitokat, érzéseiteket az adott filmmel kapcsolatban. A sorozat cikkei felváltva jelennek meg itt, illetve az Eszter és a filmek oldalon!

————————

*Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének legmagasabban képzett, elit műveleti osztaga, amely vízen, levegőben, földön (SEAL, vagyis Sea, Air, Land) is szolgálatot teljesít. Mindig csapatban dolgoznak, rendkívül összetartóak, jelmondatuk: A tegnap mindig könnyebb. (The only easy day was yesterday.) Még több izgalmas információt ITT és ITT találtok az egységről.

1 hozzászólás / Szólj hozzá

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.