Hogyan is lehetett volna méltóbban megemlékezni a színházi világnapról, mintsem díjátadóval. Nem is akármilyennel, hiszen ma, március 27-én adták át a Psota Irén-díjat a Rózsavölgyi Szalonban. Psota Irén olyan színművész volt, akinek nyomába csak kevesen érhetnek. Élete volt a színház, mindent feláldozott érte. A rendkívüli tehetségű díva, aki 2016 óta nincs közöttünk, holnap, vagyis március 28-án lenne 90 éves…
„Egy színész minden nagy szereppel kapcsolatban rengeteg gondolatot hoz ki magából, de ezeket nem lehet mind eljátszani. Csak egy-egy mozdulatban, hangszínben, pillantásban jelenik meg belőlük valami, s a többi láthatatlan marad, csak sugárzik” – írta Psota Irén 1988-as életrajzi könyvében.
És ő valóban sugárzott. Nem csak életében. Igéző tekintete ugyanis a róla készült fotókon keresztül is megbabonáz. Ahogy néztem a válogatott képeket és a Filmarchívum kizárólag erre az ünnepi alkalomra készített, eddig nem látott próbafelvételekből álló kisvideóját, csak erre tudtam gondolni. Oly’ természetességgel játszott, hogy az jóval több volt, mint színészet. Teljesen átlényegült, ő maga lett a karakter. Óriási elismerés hát, ha valaki elnyeri a Psota-díjat, melyet a kétszeres Kossuth-díjas színművésznő emlékére alapította Almási Éva, a Nemzet Színésze. Almási Éva 2016-ban – mikor a Nemzet Színészévé választották Psota Irén helyére – határozott úgy, hogy alapítványt hoz létre, amelynek kuratóriuma minden évben díjaz egy-egy olyan színésznőt, akinek sokszínűsége, teljesítménye méltó Psota Irén szakmai örökségéhez.
Psota Irén (fotó: mediaklikk.hu)
A díjat először 2017-ben ítélték oda, akkor Hegyi Barbara színművész kapta az elismerést, tavaly pedig Hernádi Judit színművész vehette át a díjat.
Idén, 2019-ben pedig
Für Anikó, az Örkény Színház művésze
lett méltó az elismerésre.
A laudációt Mácsai Pál Kossuth-díjas színművész, rendező, az Örkény Színház igazgatója mondta el. A szöveget teljes egészében leírtam nektek, mert annyira gyönyörű: megható és vicces egyben.
Íme:
„A díjazott barátom. Barátom, a kolléganőm. Is. És zöld. Sötétzöld. Haragoszöld. Greenpeace. Nem új szenvedélye ez, énekel is róla, hogy a környezet védelme nem egy ügy, a környezet, az mi magunk vagyunk. Ránk oltja az öltözőnkben a villanyt. Benyúl az ajtón egy formás női kéz, és olt. Ilyenkor ordítunk, a kacsó visszanyúl és gyújt. A kéz főnöke, a fej joggal gondolja, hogy nincs bent senki, mert mi égve szoktuk hagyni a villanyt. Nem akar ő minket bosszantani, csak esélyesebb jövőt akar a bolygónak. Idén kötelező protokollá tesszük a színházban, hogy mindenki kapcsolja le maga után a villanyt. Nem azért, mert spórolunk, hanem mert utolértük a gondolkodását. A díjazottnak atipikus élete van: egyrészt, mert szuverén alkat, nem hasonlít senkire, másrészt és főleg azért, mert morális lény. Nem váltogatja a nézeteit: azt gondolja hétfőn, amit kedden. És csütörtökön. Akit megszeret, abban a végsőkig bízik, amíg lehet. Ha pedig már nem, elvágólag szakít. Nincs engedmény.
Én már rendező szakra jártam, amikor ő színész szakra. Azt mindig lehet látni, amikor valaki született színésznő. Szép is volt, de főleg szabálytalan. Tehát izgalmas. Nem hasonlított. Ugyanabban az évben kerültünk a Madách Színházhoz, 1989-ben; a fordulat éve, nemde? Hogy ennek 30 éve? Nem. De. A Lear királyban játszottunk együtt ’91-ben, Kerényi Imre rendezte, Huszti Péter volt Lear, ő, azaz kolléganőm, aki a barátom, játszotta Cordeliát. Aztán Perdita és Hermione is volt a Téli regében, ezt történetesen én rendeztem, és azért játszotta ő e két főszerepet, mert naiva is volt, és drámai színésznő is. Később ő játszotta a feleségemet A tribádok éjszakájában, melyben én voltam Strindberg, az író. Szerettük játszani egymás házastársait, ez a szokásunk hosszan megmaradt. Azt Kolos Pista rendezte a Madách Stúdióban. Nem volt kérdés, hogy kolléganőmet, aki a barátom is, hívjam hozzánk az önállósulni készülő Madách Kamarába, ami aztán 2004-ben Örkény Színház lett. Nem érdekelte a biztos karrier. Természetesen jött velünk az Örkénybe, nem tudta, mi lesz belőlünk. Ő az egyik alapító.
Mácsai Pál (fotó: Gordon Eszter)
All round. Káprázatos a muzikalitása, képes vallomásra, tragikumra, és fényes bohóc. Mindent el tud játszani, ebben hasonlít Psota Irénre. Meg a maximalizmusában is.
Psota Irén, mint tudjuk, a boldogtalanságban is képes volt maximalizmusra. A Psota Irén-díj birtokosát is érték tragédiák. »Most eltűnök« – mondta akkor, és egy év múlva tökéletes állapotban jött vissza. Magánélete szigorúan elválik a szakmai életétől, sosem terheli rá a privátot a színházra. A morál mindig kifizetődik. Ötvenévesen megtalálta a magánéleti boldogság és a kerek család. Kolléganőmnek, aki mindjárt átveszi a Psota-díjat, és aki a barátom, nincs műfaji korlátja. Játszott szépet, játszott csúnyát, volt parasztasszony és királynő, és lesz is mindkettő. Kétszázszor táncolt és énekelt a Macskákban, volt Sally Bowles a Cabaret-ban, Lengyel Menyhért Tájfunjának femme fatale-jaként tonettszéket vágtam a fejéhez – szerettem játszani ezt is. Volt ütött-kopott falusi feleség Tasnádi Finitójában, Adél Az üvegcipőben, volt Cecil a Kék rókában, még egy femme fatale, volt a feleségem a Terápia sorozatban, azt is szerettük együtt. A próbafelvétel után azt mondta Enyedi Ildikó, azért kapta ő azt a szerepet, mert olyan természetesen tudunk veszekedni, ahogy az igazi házastársak. Enyedinek jó szeme van. Apropó Enyedi: mai díjazottunk lett volna Az én XX. századom című film főszereplője. Megkapta a világsiker főszerepét. De azt mondta a rendezőnek: »Ne haragudj, korábban mondtam igent egy vizsgafilmre«. Önsorsrontás? Mindenekelőtt tisztesség. Nem is tudom, hány világsztár állandó magyar hangja, és aki jó hangoskönyvet akar hallgatni, tegye be a lemezeit, aki pedig értelmes dalokat akar hallgatni, az is tegye be a zenei lemezeit! Volt reménytelenül szerelmes vénkisasszony Camillaként a Liliomfiban, Valéria a Mesél a bécsi erdőben, volt Rosalinda az Ahogy tetszikben és Makrancos Kata. És ma ő Hamlet anyja. Aktuálisan Mária Dominika hercegnő A hattyúban; írta Molnár Ferenc. Csak a harmadik felvonásban jelenik meg, annak is a harmadánál. Addigra mi, tíz kollégája végigdolgoztuk az előadást. Jön a harmadik felvonásban, és hazaviszi a fesztiváldíjat. A mi életkorunkban már elég sok a múlt, az eljátszott szerep, a régi rendező, pedig ami számít, az kizárólag a jövő. Díjazottunk olyan természetességgel vált életkort és ezzel szerepkört, ahogy a folyótorkolatban az állóvízbe siklik át egy csónak. Ez a hasonlat túl jó, nem az enyém, Örkényé. Az Örkény Színházban jövőre nyolc bemutató lesz majd, és három 40 körüli rendező rendez, meg egy szenior. Ez vagyok én. És jön négy 30 éves és annál is fiatalabb rendező. És a fiatalok mind dolgozni akarnak vele. Ez a legfontosabb jel, ha valaki jól csinálja. Nemcsak műfaji korlátja nincs, hanem generációs korlátja sincs. Vagyis van jövője. Öröm nekem, hogy én köszönthetlek téged, szívből gratulálok a Psota-díjhoz. Kézcsók, respekt, tisztelet és szeretet.”
Für Anikót a kuratórium is köszöntötte.
„Nem riad vissza semmiféle színházi, esztétikai újító szándéktól, sőt nyitottan, kíváncsian vesz részt benne, és rácsodálkoztató minden egyes alakítása. Ugyanakkor nincs olyan műfaja a színháznak, a művészeti életnek, ahol ő ne teljesítene a legzseniálisabb, legmagasabb színvonalon. Ma ezeknek a civil kezdeményezésű, szakmai díjaknak nagyon nagy értékük van. Büszke lehet az, aki ezt a díjat kiérdemli”
– méltatta a díjazottat Hegedűs D. Géza Kossuth-díjas színművész, az elismerést odaítélő kuratórium tagja.
Fotó: Gordon Eszter
A Psota Irén-díj ezüstplakettjét Rosta Péter grafikus tervezte, és Tóth László ötvösművész készítette, rajta pedig Psota Irén aláírása és kedvenc bohóca látható. A díjjal pénzjutalom is jár.
Gratulálunk!! ♥
Kiemelt kép: Für Anikó/fotó: Gordon Eszter
Vélemény, hozzászólás?