– Ne haragudj, Péter, de téged nem sorollak a tehetséges fiatalok közé – mondta, majd Dánielhez és Tiborhoz fordult.
Eddig a pillanatig nem is figyeltem a beszélgetésre. Hallottam, hogy a színpadon négy ifjú titán cserél eszmét karrierről, álmokról és a jövő ifjúságáról, én azonban teljesen belemélyedtem a cikkembe. Már jócskán elmúlt három óra, nem sok idő volt a „lapzártáig”, szorgosan gépeltem hát az előző, fontosabbnál fontosabb előadások anyagát, mit sem törődve a körülöttem nyüzsgő tömeggel és a színpadon folyó beszélgetéssel.
Az előbbi mondatra azonban felkaptam a fejem. Hirtelen azt sem tudtam, kire nézzek: a sértett interjúalanyra vagy a bátor, ám ezzel a kijelentésével igen bunkónak tűnő moderátorra. Végül az utóbbit választottam – a döntésemnek nagyon egyszerű oka volt: az interjúalanyt jól ismertem, és habár én nem mondtam volna ki olyan nyíltan a véleményem, ahogy a moderátor tette, abszolút egyetértettem vele. A beszélgetés folyt tovább, én pedig csak a moderátort néztem.
„Micsoda ellenszenves alak! Nem elég, hogy beszól a beszélgetőpartnerének, de még flegma, okoskodó és udvariatlan is: jó, hogy nem az asztalon van a lába!”
Felháborodtam azon, ahogy viselkedett, nem értettem, honnan szalajtották ezt a faragatlan fickót. „Ha ilyen markáns is a véleménye, tartsa meg magának, ne látsszon már rajta, ha utálja azt, akivel beszélget!” Iszonyatosan mérges voltam rá. A szidalmak csak gyűltek a fejemben, melyeknek egyetlen célpontja volt: a moderátor. Miközben képzeletben úgy füstölt az agyam, akár egy gyárkémény, azon kaptam magam, hogy nem folytatom a cikkem, hanem egyre jobban lekötnek a színpadon zajló események. Főként a moderátorra koncentráltam, valószínűleg az első benyomásként kialakult ellenszenv miatt. Nem tetszett, ahogy ült, ahogy kérdezett, ahogy hanyagul maga mellé dobta a fontos információkat tartalmazó lapját, ahogy minden segítség nélkül vezette a beszélgetést.
Észre sem vettem, de az ellenszenvből lassacskán szimpátia lett.
Tetszett, ahogy lazán moderált, provokatív, de információgazdag kérdéseket tett fel, nem görcsölt, nem feszengett, olyan volt, mint egy hétköznapi beszélgetés – mindezt felkészülten és profin. Azt, hogy ki ő, nem tudtam. A bemutatáskor nem figyeltem, hiszen nagy bőszen írtam a tudósítást. Mostanra viszont egyre inkább érdekelni kezdett a számomra akkor még titokzatos idegen. Azt már láttam, hogy művelt és tájékozott, vagány és kritikus, azzal azonban eddig nem is törődtem, hogy néz ki. Sötétkék farmer, fekete zakó, ing, nyakkendő – kb. 180 cm, hullámos barna haj és kis szakáll. Nem volt kimondottan jóképű férfi, nekem mégis egyre jobban tetszett. Valami ellenállhatatlanul vonzott benne.
*
Még napok múlva sem bírtam kiverni a fejemből. Egyre csak arra tudtam gondolni: meg kell ismernem ezt a férfit. Nem volt nehéz elkezdenem a kutatásomat, hiszen az eseményhez tartozó brosúrában szerepelt a neve. Az internet pedig már akkor is a barátom volt, így gyorsan rátaláltam. „Újságíró. Híres. Nagyon híres. Évek óta a pályán van. Interjúk, tévészereplések tömkelegét tudhatja a háta mögött. Te jó ég!” – összegeztem nyomozásom eredményét. „És jól is néz ki. Mi a frászt akarok tőle?! Esélyem sincs. Most azonnal el kell felejtenem, még mielőtt végérvényesen belehabarodom” – tettem helyre magam, és gyorsan hozzáfűztem kedvenc mondásomat: „Az élet szívás.”
*
– Gyere, bekapcsoltam a tévét, rögtön kezdődik a beszélgetés! – kiáltott a nappaliból, majd felhangosította a készüléket.
– Akkor innen folyt. köv. – jegyeztem meg halkan.
Gyorsan elmentettem az írásomat, bezártam a Word-dokumentumot, alvó módba tettem a laptopot, és siettem be a szobába.
– Na, mindjárt kiderül, tehetségesebb lett-e ez a Péter gyerek az évek során – mondta a tőle megszokott szarkazmussal, miközben leültem a kanapéra, és a vállára hajtottam a fejem.
Fotó: pixabay.com
Vélemény, hozzászólás?