Gyerekkorom óta odavagyok a színházért, a színjátszásért. Nemcsak előadásokat szeretek nézni, de szívesen játszom is, ha úgy adódik. Először az általános iskola felső tagozatában próbáltam ki a „színészkedést”, amikor is csatlakoztam a színjátszó csoporthoz. Sosem felejtem el, hogy a Légy jó mindhalálig! musical változatát adtuk elő, melyben
egyrészt lehettem Nyilas Misi körül pörgő-forgó kisdiák, miközben teli torokból énekeltem, hogy „Nyilas Misi pakkot kapott!”, másrészt Török János édesanya, Török néni tisztességes mennyiségű szöveggel.
A színházcsinálás iránti lelkesedésem gimnáziumban sem hagyott alább: legnagyobb örömömre Kéri Kitty színművésznővel készíthettünk színházszerű performanszot, ugyanis Kitty egy évre visszalátogatott alma materébe, a Karinthy Frigyes Gimnáziumba, hogy szakkört tartson a vállalkozószelleműeknek. Óriási élmény volt tőle tanulni, a „végeredményt” pedig örökre emlékezetembe véstem: a Rómeó és Júlia Dajkájának első felvonásbeli monológját mondtam el, miközben egy széken ülve – és azt hiszem, lavórral a lábam alatt – almát pucoltam. Felejthetetlen!
Egyetem óta a színházat már csak „külsősként” követem, azaz igyekszem minél több előadást megnézni, miközben csodálattal figyelem a színészek játékát. Illetve lehetőség szerint beszélgetek is a művészekkel interjúk keretében.
Nem olyan régen, egészen pontosan április 13-án viszont újra játszottam kicsit a Katona József Színház drámapedagógiai programján, a Behívón, amely voltaképpen színházi improvizációs workshop.
Sőt: az esemény különlegessége, hogy a játékban mindig részt vesz egy katonás színművész – ezúttal Bányai Kelemen Barna volt a vendég. Nem titok, hogy főként miatta látogattam el a programra, hiszen körülbelül öt éve követem nyomon a munkásságát Marosvásárhelytől Szombathelyen át Budapestig. Sokoldalú tehetség, akit megéri figyelemmel kísérni.
Bányai Kelemen Barna (fotó: Katona Behívó)
Beszippant a Behívó
A meghívóban az szerepelt, hogy a programot minimum tíz fő esetén tartják meg, ezért reménykedtem benne, hogy leszünk is ennyien. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy mintegy harmincan lesznek jelen a workshopon. Idősek, fiatalok, anyukák tinédzser gyerekeikkel, férjek, barátnők, újak és állandó résztvevők. Bár nem vagyok zárkózott ember, mégis kissé megilletődve vettem tudomásul, hogy talán én vagyok az egyetlen, aki senkit sem ismer, és aki először van ilyen foglalkozáson.
Az első közös játék viszont hamar feloldotta a kezdeti izgalmamat, hiszen egyből párokba kellett állnunk, majd szétvált a társaság, és két nagy körben kezdtünk el játszani. Ebben a feladatban a reflexek, a gyors reakciók kapták a főszerepet, míg a második játék mindezt lexikai tudással kombinálta. Persze, senkinek sem kell szörnyülködnie: nem vetélkedő volt, csupán meg kellett mozgatnunk az agytekervényeinket. A harmadik közös játékban megint a figyelmen volt a hangsúly: nem szeretném lelőni a poént, hátha máskor is előkerül ez a feladat, így csak annyit írok, hogy jobb, ha nem magunkra, hanem a másikra (is) koncentrálunk bemutatkozáskor…
Az izgalmas Farkasszem
Ezt követően jött a legjobb része a programnak, legalábbis számomra. Az egyik résztvevő javaslatára Farkasszemnek neveztük el a játékot. Elsőre nagyon egyszerűnek tűnt: megint párba kellett állnunk (lehetőleg úgy, hogy a felek nem ismerik egymást), és néznünk kellett egymás szemébe, néha-néha rápillantva a párunk ruhájára, a kéztartására és így tovább, hogy még jobban megismerjük őt. Majd az utolsó fél percre azt az instrukciót kaptuk, hogy szőjünk a párunk köré egy történetet, próbáljuk kitalálni, ki is ő.
Mint a játék után kiderült: több mint öt percig „vizslattuk” egymást a párunkkal. Az elején nagyon kényelmetlenül éreztem magam, hiszen nem vagyok – és szerintem senki sincs – hozzászokva az ennyire hosszú szemkontaktushoz. Ám ez a szorongás hamar elmúlt, a helyét pedig átvette a kíváncsiság, az érdeklődés a másik iránt.
Azt viszont el kell mondanom, hogy nagy szerencsém volt a párommal, ugyanis végig mosolygott – a szemével is –, ami megnyugtatott, és könnyen elmulasztotta a kezdeti zavaromat. Idegen ember szemébe nézni nekem nem jelent gondot, ám az, hogy percekig „bámuljak” valakit, engem is próbára tett. Érdekes volt megfigyelni, miként igyekeztünk reagálni egymás gesztusaira: ha a páromnak szélesebb lett a mosolya, akkor az enyém is igazodott hozzá, ha új testtartást vett fel, én is követtem őt. Az igazi meglepetés viszont akkor ért, amikor a játék végén elmeséltük egymásnak, milyen történetet szőttünk a másik köré – majd azt is elárultuk, mi az igazság. Engem elsőként az döbbentett meg, hogy a párom mennyire kiismert. Nagyjából jól leírta a foglalkozásom, a személyiségjegyeimet pedig szinte kivétel nélkül eltalálta. Mindezt úgy, hogy csak néztük, figyeltük egymást, egy szót sem váltottunk. A második meglepetés pedig akkor következett, amikor megtudtam, ki ül velem szemben:
Lőrincz Gabriella, a Magyar Televízió egykori bemondója, műsorvezetője, szerkesztője.
Bizony. (Itt muszáj megjegyeznem, hogy sajnos nem ismertem fel. Nagyon szégyellem magam emiatt, mert újságíróként bizonyára illett volna tudnom, ki ő. 🙁 Ha olvassa ezt az írást, ezúton szeretnék elnézést kérni tőle.) Az ámulatom pedig a mai napig tart, hogy pont őt sodorta elém az élet, és ennyire belém látott…
A közös játékok és a Farkasszem után következtek a szituációs gyakorlatok. Ebben csak néhányan vehettek részt, a többiek megfigyelőként, majd elemzőként kapcsolódtok be a feladatokba.
Mindegyik szituáció két-két ember találkozása volt, akik pár mondatot megtanulva adták elő a jeleneteket. A többieknek az volt a dolguk, hogy megfejtsék, hol játszódhatott a jelenet, és miről szólhatott a társalgás. A helyszínt mindegyik esetben jól megtippeltük, ám a sztorik feladták a leckét. Kiderült ugyanis, hogy két eltérő szituációt kaptak a páros tagjai, így hiába mondták össze a szöveget és adták elő együtt a jelenetet, a történeteknek valójában nem volt közük egymáshoz. A feladat ennek tükrében tehát ismét az lett volna – szerintem –, hogy figyelj a másikra. Mert mit tesznek a színészek? Arra reagálnak, amit a másik cselekszik. Az eljátszott szituációkban arra kellett (volna) nagyon figyelni, hogy az első megszólaló milyen hangsúllyal, gesztusokkal nyitja meg a szituációt, ugyanis a másik félnek erre kellett (volna) reflektálnia, miközben az előre betanult szöveget mondja. Csak pár szó hangzott el, mégis ezerféle variációjuk lehetett abban a tekintetben, hogy milyen világot építettek a szereplők és építettünk mi a mondatok köré. Ebben a játékban Barna is tevékenyen részt vett, és nagyon izgalmas volt hallgatni az elemzéseit, az instrukcióit, a véleményét az adott feladatról, annak megoldásáról.
Úgy elröpült a workshopra szánt két óra, mintha csak fél lett volna. Alig akartuk befejezni a játékot. Nagyon tetszett, hogy mindenki lelkes, aktív, érdeklődő és bátor volt, látszott a társaságon, hogy tagjai jól érzik magukat.
Olyanok lettünk, mint egy osztály. Mondjuk a Színművészetin, ahol minden órán más mestert, „játszótársat” kapunk.
Kíváncsian várom a következő alkalmat, és arra buzdítok mindenkit, hogy vegyen részt a programon. Ingyenes, csak regisztrálni kell. Ha meglesz a következő időpont, igyekszem a Facebook-oldalamon is tájékoztatni titeket.
Addig is ne feledjétek: színház az egész világ! 🙂
Illusztrációk: pixabay.com
Vélemény, hozzászólás?