A regény eredetileg 9–12 éves gyerekeknek szól, ám a felnőttek számára is rendkívül izgalmas, élvezetes és sokszor tanulságos olvasmány. Nem volt kérdés hát, hogy (ismét) leülök legkedvesebb író barátnőmmel, Wéber Anikóval beszélgetni nemrég megjelent, Cseresznyeliget titka című regényéről. Kellemes, napsütéses időben Anikó otthonában, Rákosligeten találkoztunk. Ott, ahol a regény játszódik. Igaz, írói szabadságával élve sok mindent átalakított, de az biztos, hogy a helyszínek ezer szállal kötődnek a valósághoz. Na, és Kitti sem teljesen a képzelet szüleménye… A szerzővel barátnőkről, ábrándokról, őzekről, és arról is beszélgettünk, fontos-e felnőttként álmodozni.
*
Itt volt már az ideje egy regénynek, melynek ihletője Rákosliget?
Igen, hiszen három éve, hogy ide költöztünk a férjemmel, és az első pillanattól kezdve nagy a szerelem.
Miért olyan különleges számodra ez a városrész?
Mert falusias hangulata van, miközben mégiscsak Budapesthez tartozik. Hamar befogadott minket az itteni közösség, melynek tagjai mindig figyelnek egymásra: karácsonykor például bárki kitehet a főtérre becsomagolt ajándékokat, melyeket az itt élő rászoruló családok hazavihetnek. Van egy Rákosliget nevű csoportunk is, ahol folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, és segítünk egymásnak. Például, amikor valakinek nem volt tüzelője, a csoportban rögtön felajánlottak neki. Amikor pedig a képviselő megírta, hogy forgatás lesz a moziban, és – bár a függönyt, amely hiányzott, megvette – szüksége lenne valakire, aki megvarrja, egy idős néni azonnal vállalta is. Vagy: tavaly nyáron egy hölgy kitalálta, hogy kötőklubot szeretne indítani, amihez volt, aki varrógépet, más pedig saját tudását ajánlotta fel.
Mindehhez hozzátartozik az is, hogy Rákosligetről mindig Avonlea jut eszembe.
Gyerekként ugyanis a Váratlan utazás volt a kedvenc sorozatom, mely Avonlea-ben játszódik, ahol bár számos konfliktus adódott az emberek sokfélesége miatt, mégis összetartó volt a közösség.
A Váratlan utazásban a nők állnak a középpontban – ezt azért mondom, mert ebben a regényedben végre nálad is lány a főhős.
Mikor megkaptam a felkérést, hogy írjak regényt a 9–12 éves korosztálynak, rájöttem: eddig mindig fiú főszereplőim voltak, ezért úgy döntöttem, ez lányregény lesz. Felrémlettek bennem a ’pöttyös könyvek’, illetve a kedvenc lányregényeim, köztük a Váratlan utazás, és azon kezdtem el gondolkozni, miért szeretem annyira ezeket a könyveket, hogy a mai napig újraolvasom egyiket-másikat. Azért, mert olyan világot teremtenek, ahol jó lenni, és ahova jó visszatérni. Így adta magát, hogy nekem is ilyen helyszínt kell választanom.
Ebből viszont még nem következik, hogy az a helyszín valós is lesz.
Nem, de a korábbi regényeim, az El fogsz tűnni és a Zuhanórepülés is létező helyszínen játszódnak. Ugyanakkor valóban nem volt egyértelmű, hogy Rákosligetet választom.
Mi győzött meg?
Tavaly nyár elején-közepén, amikor egyik nap az utcákon sétáltam, megálltam egy zöld kovácsoltvas kapu előtt, és csodáltam a különös formáit. Majd egyszer csak megjelent előttem Kitti, a főszereplő, ahogy áll mellettem, és kíváncsian nézi a kaput, miközben arra gondol, vajon mi lehet mögötte. Ekkor hirtelen bevillant, hogy itt fog játszódni a történetem. És miközben hazafelé tartottam, azt is kitaláltam, hogy fog kinézni Kitti, milyen lesz a személyisége, otthon pedig felvázoltam a családot, amelybe érkezik.
És még kutattál is a regényhez.
Igen, utánanéztem Rákosliget történetének: szakdolgozatokat olvastam, melyekből kiderült például, hogy az 1890-es évek végén külföldi mintára kezdett felépülni a vasút vonalán egy munkástelep, melyet a vasútnál dolgozóknak és a munkásoknak szántak. A munkások többsége azonban nem tehette meg, hogy ide költözzön, ezért főként tisztviselők, művészek laktak itt, de olyanok is akadtak, akiknek nyaralójuk volt a telepen.
Rákosliget történelméről Kitti nagybátyja, Ákos bácsi mesél a kislánynak, és a sztorijában boszorkányok is feltűnnek. Ebből mennyi a valós?
Egyedül a boszorkányos rész nem az; azt a legendát én találtam ki. De az, hogy kinek a birtoka volt Rákosliget, és hogy milyen szerepet játszott az űrkutatásban, igaz. Akárcsak az, hogy még Mária Terézia idejében is volt boszorkányüldözés Magyarországon, és hogy léteztek javasasszonyok is, akik recepteket készítettek gyógyfüvekből.
Mi ihlette a boszorkányok legendáját?
Akkoriban én magam is boszorkányos regényt olvastam Fábián Jankától, és eszembe jutott, hogy lehetne ez az a legenda, amelyik megragadja a folyton ábrándozó, álmodozó Kitti fantáziáját.
Rákosliget azért kicsit átalakult a regényedben: Cseresznyeliget lett belőle. Miért?
Egyrészt egyik korábbi helyszínem – a komáromi erőd vagy a majki remeteség – sincs nevesítve, és ugyanezt szerettem volna e regény esetében is. Másrészt talán fölösleges biztonság, de nem akarom, hogy bárki azt érezze: direkt az ő házát választottam a boszorkány leszármazottjának lakhelyéül. Aki már járt itt, sok mindent fel fog ismerni, hiszen nincs Magyarországon még egy hely, ahol római számmal jelölik az utcákat, és a liget szó is megmaradt a névben. Cseresznye pedig azért lett, mert sok a cseresznyefa az utcákban. Épp akkor virágoztak, amikor ide jöttünk, és gyönyörű volt, az élmény máig bennem él. Egyébként Rákosliget liget jellegének megtartása érdekében sok fát ültettek, és mikor beköltöztünk, a tulajdonos azt mondta, ki van kötve, hogy minden ház előtt lennie kell fának. Nem tudom, ez mennyire hivatalos, de tényleg mindenhol van fa. Én pedig csavartam egyet rajta, így a könyvben minden ház előtt cseresznyefa áll.
És ahogy már egy mondat erejéig szó volt róla: a házakon is „alakítottál”.
Igen, de mindegyik házat valós házról mintáztam. Szeretek sétálni az utcákon, szeretem elképzelni, egy-egy házban kik és hogyan élnek. A regény miatt pedig okom is volt rá, hogy nézelődjem. Enikő háza, Borostyán doktoré a kutyás kolomppal és az ikreké is valós tehát. Róza nénié is, de nála azért figyeltem arra, hogy olyan helyre tegyem, ahol valóban elképzelhető – hiszen a könyvben a háza egy erdőben végződik. Rákosligeten tényleg találhatóak olyan utcák, melyek végén már csak a puszta van, vagy egy hatalmas park. Ezeken a helyeken is sétáltunk a férjemmel, és láttunk őzeket – ezért a könyvben sem furcsa, hogy Róza néni is vigyáz egyre.
Mondtad korábban, hogy Kitti az egyik sétád alkalmával jelent meg előtted, és azonnal tudtad: ő lesz a főhősöd. Személyiségében azonban nem csak a képzelet szüleménye, ugye?
Az osztály vesztese című regényemben van egy Fanni nevű karakter – Kittit kicsit az ő továbbgondolásának képzeltem először: nagy szemű, hosszú hajú kislány, aki magát nem tartja szépnek, de valójában nagyon is az. Amikor pedig a személyiségét dolgoztam ki, azt vettem észre, hogy sok mindenben rám hasonlít.
Például?
Az én gyerekkori problémám – melyet még egyik regényembe sem írtam bele – foglalkoztatja Kittit is, vagyis az, hogy nagyon szeretne egy legjobb barátnőt. Régóta akarom feldolgozni ezt a problémakört, hiszen ebben az életkorban nagyon fontos a lányoknak, hogy legyen egy legjobb barátnőjük és szövetségesük, fontosabb, mint a fiúknak, akik bandáznak, és jó haverjai egymásnak. Ezt mondták a pszichológusok, akikkel interjúkat készítettem, és a gyerekcoach is, akivel beszéltem a témáról. De természetesen a saját tapasztalatom is ez: akár tanárként, akár gyerekként.
Engem nem közösítettek ki, és nem is bántottak, viszont pont olyan voltam, mint Kitti: sok lánnyal voltam jóban, de egyiknek sem én voltam a legjobb barátnője. Bár nagyon szerettem volna egyet, nem tudtam, ehhez mit kellene tennem. Emellett Kitti abban is rám hasonlít, hogy én is ábrándozó, álmodozó kislány voltam.
Mondjuk ő sokkal bátrabb és vagányabb, mint amilyen én voltam gyerekként, könnyen barátkozik fiúkkal, és benne van mindenben, legyen szó fára mászásról vagy lopásról. Kittivel ellentétben – és hasonlítva Biankára – én szeretek mindent részletesen megtervezni, szeretem, ha rend van körülöttem, és én is halálra aggódom magam mindenen. Ebből is látszik: nem lehet azt mondani, hogy ez vagy az a szereplő egy az egyben én vagyok. Sőt: még Ákos bácsinak is van olyan tulajdonsága, melyet magamról mintáztam. Vagyis magamról, apukámról és kicsit a férjemről is. Ez a tulajdonság pedig legjobban Piroska néni egyik mondásával írható le: Járt utat járatlanért el ne hagyj! Erre már-már paródiaként is ráerősítettem a regényemben. Ákos bácsihoz egyébként főként apukámat vettem alapul – ahogy erre ő maga is rámutatott. (nevet)
Ha már Biankát említetted: az ikerpár karakterét nem e regényhez találtad ki, igaz?
Nem, már gyerekként megvoltak a fejemben: egy vagányabb fiú, aki mindig mindenféle bolondságban benne van, és egy borzasztóan rendszerető, mindent előre eltervező lány. Teljesen különbözőek, mégis nagyon szeretik egymást.
És történetet is szőttél köréjük?
Igen, amikor 12 éves voltam, belekezdtem életem első nagy regényébe, amely egy varázsvilágban játszódott. Kicsit érezni lehetett rajta a Harry Potter hatását – de nem is csoda, hiszen éppen akkor olvastam a könyvet. A történetem szerint van egy lány, akit értesítenek arról, hogy nem abba a világba tartozik, ahol addig nevelkedett. Ám azért került mégis oda, mert biztonságos helyre kellett juttatni őt, miután a szülei meghaltak. Nagy volt ugyanis a gyanú, hogy egy gonosz öcs ölte meg őket, aki magának akarta a trónt. A hűséges hívek pedig elmenekítették a lányt mint trónörököst, nehogy őt is megöljék. Mikor úgy tűnik, hogy az öcs halott, eljönnek érte, és elviszik a varázsvilágba, melyet én Atlantisznak képzeltem el, és a denevérek voltak azok a varázslények, amelyeknek az erejét tudták használni. A kislány közben mindenfélébe belekeveredik, és mikor kiderül, hogy sem az öcs, sem az édesanya nem halt meg, harcolnia kell, hogy megmentse az anyukáját. Ebben a történetben szerepelt az említett ikerpár, akiket végül átmentettem a Cseresznyeliget titkába.
Rajtuk kívül fontos karakter még Enikő is…
… aki Bianka ellentéte. Ugyanis szerettem volna Kittinek két barátnőt, akik abszolút ellenpontjai egymásnak.
Bianka földhözragadt, csak azt hiszi el, amit lát, Enikő pedig már meg sem tudja különböztetni a valóságot a képzelettől. Ezért az is kérdéses, hogy abban, amit ő mond, mennyire lehet hinni. Ez a könyv arról is szól, van-e határ, és ha igen, hol valóság és képzelet között.
Van? És hol?
Nem szoktam pontos válaszokat adni a könyveimben, így itt sem adok, mert nem gondolom, hogy létezne egyértelmű határvonal. Ha Kitti az elején legyintene, és azt mondaná: a legenda csak mese, megvédhetné magát és környezetét a későbbi bonyodalmaktól. Ugyanakkor meg is fosztaná magát és a többieket valamitől, ami mindannyiuk számára öröm. Hiszen az ikrek is azt állítják, hogy ez volt a legjobb nyaruk. Nem lehet tehát azt mondani, hogy ez vagy az a jó, mindenkinek saját magának kell megtalálnia az egyensúlyt.
Kitti imád kitalálni történeteket – ezzel kezdődik a regény, és fő motívum végig. Mi a célja ezekkel a sztorikkal?
Minden kislány vágyik arra, hogy legyen egy legjobb barátnője, ám akinek ez nem megy, az elkezd valamilyen eszközzel próbálkozni. Mindenki mással, Kitti pedig olyan személyiség, akinek nagyon élénk a fantáziája, ezért ő így teszi magát érdekesebbé, vagy hívja fel magára a figyelmet. Hiszen azt érzi, hogy nem elég izgalmas, sőt egyenesen unalmas Kittiként a többiek számára; ez a magyarázata arra, miért nincs legjobb barátnője, és a másik négy lány miért választja mindig egymást.
Mitől lenne ő unalmasabb, mint a többi lány?
Kitti sokat van egyedül, nem mennek annyifelé az anyukájával, mint a barátnői, nem tud arról beszélgetni, milyen volt a tengerparton, a moziban, a lovastáborban, tehát nincs közös témájuk, nincsenek közös élményeik, amelyekbe kapaszkodhatna. Sőt: mivel még nem érte el a megfelelő korhatárt, az anyukája úgy gondolja, a közösségi oldalakon se legyen fent – míg a többi lányt nem kötik így meg a szüleik. Ők tehát arról is tudnak beszélgetni, hogy mit láttak a kedvenc énekesükről, vagy milyen sorozatot néznek a neten. Mivel Kitti kimarad mindebből, azzal szeretné ezt kompenzálni, hogy érdekes történeteket mesél. De honnan szerezhetné ezeket? A képzeletéből.
Ebben is hasonlítasz Kittire?
Igen, ezt is részben magamról mintáztam. Bár mikor én voltam gyerek, még nem létezett okostelefon, és internet sem nagyon, a tévében azért sok olyan sorozat ment, amelyeket én nem szerettem, így nem is néztem. Egy idő után viszont emiatt azt éreztem, hogy nincs meg a mindennapos beszédtémám a többi lánnyal.
Miért hazudozol mindig? – írja Dorka Kittinek, mikor a kislány megosztja vele legújabb történetét. A hazugság nem túl durva szó Kitti fantáziálásaira?
Vannak olyan gyerekek – én is találkoztam többel az iskolában –, akik úgy hazudnak, hogy ők maguk is elhiszik, amit mondanak. Ilyen karakter Az osztály vesztesében Lili, aki annyira szeretné elfelejteni a rossz élményeit, hogy azt gondolja: amiket kitalál, az a valóság.
Kitti nem ilyen: ő álmodozó, és az álmodozók pontosan tudják, hogy a történeteik csak a fantáziájuk szüleményei, és azt gondolják, hogy a másik is különbséget tud tenni képzelet és valóság között. Én is ilyen voltam gyerekként, mégis akadt, akitől megkaptam, hogy hazudok.
Én meg nem értettem, hogy hihette valóságnak, amit mondtam, hiszen tündérek meg boszorkányok szerepeltek benne! Kitti tehát nem gondolja, hogy hazudik, csupán történeteket talál ki, míg a többiek hazugnak nevezik őt, és nem értik, miért teszi ezt.
A sok kitalált történet, az álmodozás árt(hat) is?
Igen, és a regény foglalkozik is azzal a kérdéssel, hogy egy történet mikor kezdhet el ártani. Ahogy azzal is, hogy nemcsak Kitti kitalációi árthatnak másnak, hanem Kitti is bajba kerülhet. Ugyanis ő maga sem tudja megkülönböztetni az új barátnője, Enikő történetében a valóságot a képzelettől, így a saját csapdájába esik.
A regényedben szerepel egy ketrecbe zárt, beteg őz. Fontos szereplő, ez biztos. Miért döntöttél úgy, hogy beépíted a történetedbe ezt a különleges állatot?
Arra gondoltam, hogy a boszorkánylegendából kiinduló varázslatos elem kevés, ezért szeretnék még egy szimbólumot a regénybe. Akkor jutott eszembe az őz, egyrészt onnan, hogy Rákosliget határában sokat láttunk. Másrészt azt hiszem,
ha lenne egy állat karakterem, az őz lenne az, ha pedig valamilyen állattá kellene változnom, őz lennék.
Mindemellett Kittit is úgy képzeltem, hogy külsőre kicsit hasonlít az őzekre: nagy, mogyoróbarna szemű, vékony, kecses lány. Már a végkifejlet is megvolt, mikor a szerkesztőm figyelmeztetett arra, hogy nagyon bonyolult és sok szálon futó a cselekmény, ezért szorosabbra kell azt fűznöm. Az őz így lett szimbóluma a történetnek, és az olvasó dönti el, hogy mennyi benne a valóság és mennyi a képzelet.
Nagy hangsúlyt fektetsz a Kitti és anyukája közti kapcsolatra is, amely már-már barátnői.
Így van, Kitti anyukája megérti a lányát, és ez ad neki kapaszkodót. Kitti sokszor kerül megalázó helyzetbe azzal, hogy kinevetik, megfeledkeznek róla, de mégsem csúszik ki a lába alól a talaj, mert ott van az édesanyja, akihez bármikor és bármivel fordulhat. De azért ez nem elég, szüksége van kortárs kapcsolatra is.
Az előző regényeidben sok olyan gyerek szerepel, akit csak az egyik szülője nevel. Kittit is, az édesanyja. Van jelentősége ennek?
A cselekmény miatt volt fontos, hogy így legyen. Kitti azért kénytelen Cseresznyeligetre utazni a rokonaihoz, mert az édesanyja szinte az egész nyarat munkával tölti Kanadában – hiszen neki kell őt eltartania –, és nem lenne, aki vigyázna rá. Kitti rokonai viszont klasszikus családmodellt képviselnek: anya, apa, gyerek. Ákos bácsi és Piroska néni kicsit a pótszülei is lesznek Kittinek.
Ákos bácsi erős apa- és férfikarakter, aki ott van, amikor Kitti bajba kerül, és szüksége van egy felnőtt támogatására. Merthogy valós segítséget Ákos bácsi tud adni. Persze, kell, hogy legyen olyan felnőtt a gyerek életében, aki megszabja a határokat – mint Piroska néni –, hiszen ez biztonságot ad neki, ám jó, ha van olyan is, aki benne van a poénban és a játékban, ugyanakkor átérzi a gyerek problémáit, és empatikus. Piroska néni utóbbi helyzetben mintha megbukna, mert bár Kitti fizikai jóllétére ő figyel: ügyel arra, hogy ne fázzon meg, ne legyen szomjas vagy éhes, mégis mikor tanácsot kell adni, akkor a kislány Ákos bácsira számíthat.
Említetted, hogy a Cseresznyeliget titka lányregény. Én nem teljesen értek ezzel egyet, inkább kalandregénynek mondanám, krimi szállal. Olyan történet, melyet fiúk is bátran olvashatnak.
Ez érdekes kérdés, ugyanis amikor szimplán ifjúsági regényt írunk fiú főhőssel, senki nem mondja, hogy az fiúregény, a kifejezés sem létezik. Bevett szokás, hogy minél több olvasó megszólítása érdekében fiú a főszereplő, hiszen a lányok ezt is elolvassák, ám ha lány van a középpontban, akkor azt a történetet fiúk nem veszik a kezükbe, mert „lányregény”. Ezért minden népszerűbb ifjúsági könyv fiú főszereplőket vonultat fel. Amikor eldöntöttem, hogy lány lesz a főhősöm, én magam is ráaggattam a történetemre a lányregény címkét. Ettől függetlenül sem a főszereplő nem kifejezetten lányos, sem maga a téma. A tipikus lányregények olyan lányproblémákkal foglalkoznak, mint a szerelem, a fiúkhoz való viszonyulás, a kezdődő nőiség megismerése és elfogadása, a kinézettel kapcsolatos kérdések. A regényemben viszont olyan kaland van, amelyet a fiúk is élvezhetnek, sőt: hamar behozok egy fiú főszereplőt is, aki társa lesz Kittinek a nyomozásban. És bár Kitti legjobb barátnőre vágyik, valójában az, aki végig segít neki, akivel együtt tud nyomozni és gondolkodni, egy fiú, Barnabás. És bizony volt olyan anyuka, aki azt írta nekem, hogy a fiával együtt olvasta a regényt, és volt olyan is, akinek a fia magától olvasta el, és nagyon szerette.
Az egyik Facebook-posztodban azt írtad, hogy igazi álmodozós könyv lett a Cseresznyeliget titka. Szerinted felnőttként mennyire vagyunk képesek arra, hogy álmodozzunk? Tovább megyek: mennyire fontos, hogy álmodozzunk?
Szerintem nagyon rossz, hogy azt gondoljuk, az álmodozás gyerekes dolog. Gyerekként valóban sokkal nyitottabbak vagyunk a fantáziára és a mesékre, és sajnos az is igaz, hogy az iskola azt sugallja, ezt le kell vetkőznünk felnőtt korunkra. Sokszor előfordul, hogy elfelejtjük a gyerekkori álmainkat, és felnőttként nem vagyunk önazonosak gyerekkori énünkkel. Szerintem jó, ha megőrizzük az álmokat és az ábrándokat, és ehhez nem kell feltétlenül megvalósíthatóaknak lenniük.
Az ábrándozás, az álmodozás ugyanis nem egyenlő azzal, hogy olyan célokat tűzünk ki, amelyeket el is akarunk érni. Én például gyerekként sokszor ábrándoztam arról, milyen lennék hercegnőként, miközben pontosan tudtam, hogy sosem leszek az, és nem is fájt, hogy nem teljesült.
Persze, bele lehet futni abba is, hogy mindig csak álmodozik az ember, és elveszti a kapcsolatot a valósággal – ezért fontos az egyensúly megtalálása és megtartása. Az általad említett posztomhoz sok felnőtt odaírta, hogy ők is álmodoznak, és ez mennyire jó, mert fizikailag is megnyugtatja az embert. Kellemes kikapcsolódás, mialatt feltöltődhetünk. Egyébként a pszichológusok fel is hívják a figyelmet arra, mennyire szomorú, hogy a mai világban már egyre kevesebb idő jut elmerülni a gondolatainkban vagy elgondolkodni egy problémán. Az, hogy mindig csak rohanunk valahova, tévét nézünk és internetezünk állandóan, nem hagy időt a valódi, pihentető kikapcsolódásra. Pedig mindenkinek nagy szüksége lenne rá.
*
Kedves Olvasóim! A Mese Ragacsról, a hős kismacskáról című ajánlómban megígértem nektek, hogy, ha telefonvégre kapom Anikót a Cseresznyeliget titka miatt, beszélgetek vele a Ragacs, a hős kismacska című regényéről is. Így is tettem; a mese kapcsán készült interjút alább olvashatjátok. Ajánlom szeretettel ezt is. 🙂
Ez az első kicsiknek szóló regényed, melyet nem felkérésre írtál.
Izgultam is, mit fognak szólni a kiadónál, mert én magam sem tudtam, képes vagyok-e ilyen kicsikhez szólni. Miközben nagyon bennem volt ez a cicás történet, hiszen még gyerekként találtam ki és meséltem az öcsémnek. Sőt: azóta is minden karácsonyra írok egy ilyen történetet neki, és tavaly, mikor az ünnepre készülődtem, eszembe jutott: ez annyira kedves és humoros, hogy mások is szeretnék. Nagyon örültem, amikor igent mondtak a kiadónál.
A már meglévő történeteket illesztetted össze mesekönyvvé?
Igen, hiszen már minden megvolt: a cicák, a Macskasziget, a kalandok – csak egybe kellett gyúrni ezeket. Ragacs karaktere is velem van a kezdetektől, ugyanis minden öcsémnek írt történetnek ő volt a főszereplője, és kicsit hasonlított is rá. Egyébként mindegyik cica valós. A mamámnak sok cicája volt, melyeket igyekeztem beleszőni a történetekbe – ők lettek a Macskasziget lakói –, sőt: a rokonok és a barátok cicái is bekerültek a mesekönyvbe.
Első Cili, úgy tudom, a legkülönlegesebb mind közül.
Első Cili a legdrágább és legokosabb cica, amelyet eddig ismertem. Ő is a mamám cicája volt, és nagyon szoros kapcsolat fűzte az öcsémhez: akárhányszor mentünk, tudta, hogy jövünk, bármikor hívta őt Bálint, Cili futott oda hozzá és beleugrott az ölébe. Sőt: az öcsémnek mutatta meg először a kiscicáit.
Kedves és humoros mese a Ragacs, miközben fontos témákat jár körbe, például, hogy mit jelent bátornak lenni, vagy azt, miként lehet leküzdeni a félelmet. Már a meglévő történetekben is szerepeltek ezek a problémák?
Ahogy elkezdtem összefűzni a kalandokat, rájöttem, hogy a félelem és a bátorság témájához mindig visszatérek, ezek kovácsolták történetté a szálakat, így később már tudatosan építettem is erre.
Foglalkozom azzal, hogy mi a félelem, hogyan vehetjük fel a harcot a félelmeinkkel, mi a valódi bátorság, és mikor vagyunk csak vakmerőek. Bár mindenki szokott félni, fontos az is, hogy mindenki tud bátor is lenni.
Nem titok, hogy Ragacs a legfélősebb cica a történetben – egészen addig, amíg meg nem ismeri a felnőtt Macit, aki még nála is bátortalanabb.
Maci karaktere és története azért fontos, mert Ragacs rádöbben arra, hogy a felnőttek is sokszor félnek. A ránk jellemző tulajdonságokat legtöbbször nem tudjuk kívülről nézni. Ám ha olyasvalakivel találkozunk, aki olyan, mint mi, rácsodálkozunk a közös jegyekre, és észre tudjuk venni azok jó és rossz oldalát is. Ragacs örül, hogy végre találkozik Macival, egy rokonlélekkel, aki ugyanazt érzi, mint ő – ugyanakkor arra is rájön, mennyi mindentől fosztja meg magát az, aki mindentől retteg.
Van egy másik karakter, Vörös, aki a gonosz Surranók táborához tartozik, de csak látszólag rossz, hiszen tulajdonképpen ő is a félelmeivel küzd.
A félelmek természetesek, nem kell szégyellni, ha félünk. Ám amikor túlzásba visszük, könnyen csapdába kerülhetünk. Egyrészt olyanba, mint Maci, aki el se hagyja a házát, és nem vesz részt semmiben, mert annyira fél, hogy mi történik akkor, ha rosszul sülnek el a dolgok. Másrészt kerülhetünk olyan helyzetbe is, mint Vörös, akit a félelmei annyira bezárnak, hogy végül nem magát adja, és rosszá válik.
Nagyon sok kisgyereket tartanak rossznak, miközben csak azért ütnek és kiabálnak, mert a saját félelmeiket próbálják elrejteni.
Ez jelenik meg Vörös karakterében is. De az sem jó, ha nem félünk, mert akkor vakmerőek lehetünk, mint amikor Ragacs egy nála nagyobb és erősebb cicával akar szembeszállni. Tehát saját magunknak kell tudnunk, mikor engedhetünk a félelmeinknek, és milyen helyzetekben kell bátornak lennünk.
Portréfotók: Vörös Dóra Rebeka
1 hozzászólás / Szólj hozzá