Biztosan az az első kérdésetek: miért most született meg ez a cikk? Hiszen egyrészt pont egy hét telt el a koncert óta, másrészt már mindenki írt róla, aki számít (itt most a legnagyobb portálok újságíróira gondolok). Nos, nagyon egyszerű a magyarázatom: elhatároztam, ha még napok múlva is élénken él bennem az egyébként fantasztikus Aréna-koncert emléke, akkor nekem is muszáj beszámolnom róla. Így lett. Azóta Backstreet Boys-számokat hallgatok nonstop, és mindennap eszembe jut: talán ez volt életem eddigi legjobb koncertje. Éljétek át ti is, egyelőre csak a szavaimnak köszönhetően! 🙂
Mindenekelőtt fontos leszögeznem, hogy rajongóként írom ezt a cikket. Nem is lehetne máshogy, hiszen a Backstreet Boys zenéjén nőttem fel. Sőt: rengeteget tanultam is tőlük az angol nyelvet illetően, ugyanis nagyon sok dalszövegüket fordítottam le pusztán szórakozásból, és énekeltem a számaikat bárhol bármikor – utóbbinak köszönhetően elég jó lett a kiejtésem, ha nagyon odafigyelek, akár amerikainak is eladhatom magam. Szóval igencsak meghatározták a tinédzserkoromat, és bár azóta érettebb lettem, bizony a régi dalaikat elő-előveszem, és szívesen ugrálok rájuk.
A június 25-ei Aréna-koncert tehát valóban olyan volt, mint egy valóra vált álom.
Bár 1996-ban már felléptek Magyarországon a srácok – igen, nekem srácok, még akkor is, ha a többségük 45 körüli –, ám akkortájt mindössze nyolcéves voltam, és még a létezésükről sem tudtam; jobban érdekeltek a Barbie-babák, mint A. J. McLean piercingjei, tetkói és feketére festett körmei. Szépen lassan viszont megismertem, megszerettem őket és a zenéjüket is, olyannyira, hogy már akkor felírtam a képzeletbeli bakancslistámra: el kell jutnom a koncertjükre!
Kevin Richardson, Howie Dorough, Brian Littrell, A. J. McLean, Nick Carter (balról jobbra)
Tisztán emlékszem, amikor megtudtam, hogy a Backstreet Boys hazánkban is fellép a DNA World Tour keretében. Épp a munkahelyemen ültem, és amint megláttam a sajtóanyagot, felsikítottam. Amilyen hamar csak tudtam, meg is vettem a jegyemet, nehogy lemaradjak az évszázad bulijáról. Aznap november 14-e volt. Azóta készültem erre a forró nyári estére.
És hogy megérte-e?
Röviden: de még mennyire!
A hosszabb választ pedig a következőkben olvashatjátok.
Miután elfoglaltam a helyem – ültem, hogy tuti megússzam épp bőrrel –, és mindent szemügyre vettem magam körül, elfogott a kétség, hogy biztos kell-e ez nekem. Jól tettem-e, hogy egy kisebb vagyont fizettem a ’90-es évek popikonjainak fellépéséért? Nem fullad-e giccses nosztalgiázásba a néhány középkorú pasas előadása? Vajon a koncert után is tudok majd rájuk ugyanúgy gondolni, mint 20 évvel ezelőtt? Bár csak pozitív véleményt olvastam a pár nappal korábbi, prágai koncertjükről, jobban szeretek a saját fülemnek/szememnek hinni, mint a kritikusoknak. Az izgalommal teli várakozást megmérgező gondolataimon, persze, az sem segített, hogy szinte kellemetlenül éreztem magam azért, amiért sok 40-es nővel ellentétben nekem nem volt Backstreet Boys-feliratú pólóm, és természetesen I love Nick Carter-szövegű sem… Szóval nemcsak a koncert minőségében, de rajongói státuszomban is kételkedni kezdtem. És akkor azt is csak halkan jegyzem meg, hogy a kilenc stúdióalbum közül mindössze az első négy számait fújom kívülről, a 2000 után megjelentekről csak pár dalt ismerek, az új, DNA című lemezüket meg egyenesen untam, mikor először meghallgattam. Lehet, hogy mégis kinőttem belőlük? – tettem fel a kérdést. Teljesen összezavartam magam.
Ám amint kiléptek a színpadra a Backstreet Boys tagjai, minden kétségem elszállt. Tudtam, hogy ott vagyok, ahol lennem kell.
Ugye ti is ismeritek azt az érzést, amely akkor kerít hatalmába, amikor valami olyat láttok, amelyről azt hittétek, soha az életben nem fogjátok? Amikor valami olyasmit éltek át, amelyről biztosan tudtátok korábban, hogy sosem lesz benne részetek? Én pont így éreztem. Sosem hittem volna, hogy valaha élőben láthatom kamaszkorom imádott együttesét, ráadásul olyan közelről, hogy ha akartam volna, meg is érinthettem volna őket. (És most nem túlzok: a srácok egész koncert alatt le-lehajolgattak az elöl álló rajongóikhoz, és pacsiztak velük. Sőt: több százezer forintért olyan jegyet is lehetett venni, amely magában foglalta a srácokkal való találkozást és fotózkodást, na, meg az after partyt a társaságukban.)
Tehát: miután kigyúltak a fények, megszólaltak a jól ismert dallamok, és megpillantottam a Backstreet Boys tagjait a színpadon, bizony – szégyen, nem szégyen – a könnyem is kicsordult. Több mint 20 évet vártam erre a pillanatra, és végre megtörtént!
A koncertnek pedig minden perce ünnep volt a számomra.
Az összes nagy slágerüket elénekelték – többek között a Get Down (You’re the One for Me), a Quit Playing Games (With My Heart), az As Long as You Love Me, a More Than That, a The Call, a Shape of My Heart és az Incomplete című számokat –, melyek közé ügyesen beillesztették az új DNA-album szerzeményeit, így szinte fel sem tűnt, hogy azok szövegét csak a közönség kisebbik része üvöltötte.
A show teljes egészében hibátlanra sikerült. Pazar fénytechnika, ledfal, tűzcsóvák, papírszalaghullás, többféle fellépőruha, remek koreográfia kápráztattak el minket, és még az énektudás is rendben volt – ez főleg akkor hallatszott, amikor elénekelték a Breathe című számot a capella, Howie Dorough gyönyörű indításával. A dalok közti szünetek alatt – míg átöltöztek – sem unatkoztunk: vagy előre elkészített videómontázst láttunk iszonyatosan modern kivitelezésben, vagy egyik-másik srác beszélgetett a közönséggel. Itt kell megjegyeznem, hogy mindegyik tag ugyanakkora hangsúlyt kapott, egy percig sem lehetett azt érezni, hogy amúgy mindig is a szőke herceg Nickért rajongtak a legtöbben, és talán Brian Littrell lehetett a második helyezett. (Ezt egyébként már 20 éve is furcsának tartottam, ugyanis én kizárólag A. J.-ért és Kevin Richardsonért őrültem meg – ahogyan egyébként ezen az estén is.) Nem volt főszereplő, hiszen így, öten alkotnak teljes egységet. Így, öten ők a Backstreet Boys.
Akik bár középkorú családapák, ez egy pillanatig sem látszott rajtuk, és semmi sem volt ciki. Nem vették véresen komolyan magukat, nem gondolták magukról, hogy még mindig szexi tinibálványok, akiknek vonaglani kell a színpadon, meg csábosan nézni és minden nőt meghódítani. Miközben egyébként döglött értük a közönség női része, akik újra ’90-es évekbeli rajongó kislányokká váltak, és melltartókat dobáltak fel a srácoknak, illetve teli torokból sikongattak és kiabálták a tagok nevét. De még ez sem tűnt kínosnak. A srácok is hálásak voltak a figyelemért, valamint azért, hogy 26 éve velük vagyunk, hallgatjuk a lemezeiket, szeretjük őket.
Talán ez az euforikus hangulat vezetett odáig, hogy Kevin megígérte: jövőre visszatérnek Magyarországra!
Érdekesség, hogy a DNA World Tour európai állomásaink sorát velünk zárták, ami – lehet, hogy csak én éreztem ezt – plusz löketet is adott nekik, még inkább beleadtak apait-anyait. Valószínűleg mindenhol ugyanakkora bulit csaptak, és ugyanazt a szöveget mondták, csak kicserélték az ország nevét, mégis úgy tűnt, hogy ez a show kizárólag nekünk, magyaroknak szól.
Ami pedig a koncert utolsó csaknem fél órájában történt, az egészen elképesztő volt.
Ahogy korábban írtam, a régebbi slágerek voltak a legnépszerűbbek, egy emberként énekeltük a szövegüket – ám amikor megszólalt az Everybody (Backstreet’s Back) című szám, felrobbant az Aréna. Az ülők is felálltak – naná, hogy én is! –, és úgy buliztunk végig, mintha egy szabadtéri retrókoncerten lettünk volna. Dübörgött az emelvény, cikáztak a fények, a srácok fel-lerohangáltak a színpadon, miközben énekelték a We’ve Got It Goin’ On, az It’s Gotta Be You, a That’s The Way I Like It, a Get Another Boyfriend – ez az egyik kedvenc számom, melyben A. J. brillíroz –, a The One, az I Want It That Way és a Don’t Go Breaking My Heart című dalaikat, hogy mindezt lezárják egy fergeteges fináléval az áthangszerelt Larger Than Life-ra tombolva. Nincs ilyen szó, de hiperszuperfantasztikus extázis uralkodott az egész Arénán!
A koncertről távozva boldogan állapítottam meg magamban, hogy jól döntöttem, minden tökéletes volt, nem lett a koncertből giccses nosztalgiázás, és pont ugyanúgy rajongok értük, mint bő 20 évvel ezelőtt. Ja, és az új számaikat is megszerettem – persze, hiszen a dalok koncertkörülmények között teljesen máshogy szólnak –, sőt: azóta a Backstreet Boys-számok állandó elemei a Spotify-listámnak, és már most készülök 2020-ra, remélve, hogy betartják ígéretüket, és újra eljönnek hozzánk.
Én ott leszek! 😉
Koncertfotók: Mohai Balázs/MTI
Vélemény, hozzászólás?