Három hónap telt el az Eszter és Anita moziba megy-sorozat legutóbbi cikkének megjelenése óta, pedig már jó ideje tudom, a következő írásunkban mely filmekről – merthogy sorozatról van szó – szeretném kikérni Eszter véleményét. A filmek regényadaptációk, és a Gabriel’s Inferno (2020) címet viselik. Most tehát ezekről a nekem rendkívül sokat jelentő mozikról mesélünk nektek: Eszter a tőle megszokott profizmussal, míg én hullámzó érzelmi skálán mozogva, néhol könnyek között…
A film(ek)ről:
Gabriel Owen Emerson (Giulio Berruti) a Dante-tanulmányok ragyogó és rejtélyes professzora a Torontói Egyetemen. Hideg, zárkózott külseje sötét titkokat rejt, amelyekkel soha nem tudott megbirkózni. A szemináriumon egy kedves, intelligens végzős hallgatólány emléket ébreszt benne, amelyet nem tud hova tenni, de érzi, hogy kulcs a boldogságához, amelyről azt hitte, számára sosem adatik már meg.
Julianne Mitchell (Melanie Zanetti) együttérző, kedves, fiatal nő, aki folyamatosan küzd gyerekkori traumáival (elhanyagolás, bántalmazás). Amikor beiratkozik a Torontói Egyetemre, tudja, hogy találkozni fog valakivel a múltjából – a férfivel, akit csak egyszer látott ugyan, de az olyan találkozás volt, amelyet soha nem felejtett el. Gabriel képtelen emlékezni arra, amit Julia tud: hogy közös történetük van, amely életük egyik fontos pillanatából gyökerezik.
A film a Gabriel és Julia közötti egyre szenvedélyesebb viszonyt járja körül. Gabriel felismeri Julia iránta érzett feltétel nélküli szeretetét, amely számára az üdvösséghez vezető út még akkor is, ha ezt önző módon teszi. Julia saját önértékelésével küzd, miközben egyre jobban bízik Gabriel iránta táplált érzéseiben. Annak érdekében, hogy visszaszerezzék azt a boldogságot, amelyet évekkel korábbi elválásukkor megtapasztaltak, szembe kell nézniük fájdalmas múltjukkal, valamint olyan akadályokkal, amelyek megpróbálják őket szétválasztani egymástól.
A csábítás, a tiltott szerelem és a megváltás izgalmas és bűnös története a Gabriel’s Inferno, magával ragadó és vadul szenvedélyes mese arról, ahogyan egy férfi menekül saját személyes poklából, miközben megpróbálja kiérdemelni a lehetetlent: a megbocsátást és a szeretetet.
A filmek Sylvain Reynard írói álnévvel alkotó kanadai szerző azonos című regényének adaptációi. (Gabriel és Julia történetéből négy könyv született – az elsőből Tosca Musk készített háromrészes filmet. A második könyvből szintén készül mozi; a forgatás jövőre indul újra.)
Miért erre a filmre esett a választásom?
Ami azt illeti: nem esett. Először nem is akartam (nem is tudtam volna) róla írni. Hogy miért? Mindjárt elmondom.
Véletlenül találtam rá. Augusztus eleje volt, épp a nyári a szabadságomat töltöttem, akkor pont azzal, hogy keresgéltem a filmek között. Könnyed, nem sírós, nem agyalós mozira vágytam – majd megakadt a szemem egy plakáton. Utána pedig az azon szereplő címen. Gabriel’s Inferno. (Az inferno poklot jelent, és egyben Dante Isteni színjátékának első helyszíne.) A kép izgalmasnak tűnt, a cím különlegesnek. Miért ne? – gondoltam, és elindítottam a lejátszást.
Úgy telt el két óra, hogy észre sem vettem, és mire a film végére értem, patakokban folytak a könnyeim. Óriási hatással volt rám a történet, azt azonban képtelen voltam megfogalmazni, miért. Mindössze annyit tudtam: azonnal újra kell néznem. Meg is tettem. Cikkünk írásának pillanatáig hatszor láttam az első és ötször a második részt. Nem eresztett, és csak sokadik látásra, Eszterrel órákat átbeszélve jöttem rá az okára.
Ez a film az enyém. Ezt nekem készítették. Sőt: ezt a filmet sok szempontból rólam készítették.
Jelenetek, amelyek szinte egy az egyben megtörténtek velem is; mondatok, amelyeket hozzám is intéztek; mondatok, amelyek az én számat is elhagyták. Érzések, emlékek, tekintetek, csöndek – mind-mind olyan elemek, amelyek miatt sokáig egy sort sem bírtam papírra vetni, bár biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb fogok. Most sem tudnék mesélni róla, ha Eszter nem döntött volna úgy, hogy fogja a kezem, a támaszom lesz, és a kedvemért megnézi a Gabriel’s Inferno eddig megjelent két részét, hogy az Eszter és Anita moziba megy-sorozat cikkeként közösen írjunk róla.
Miért fogadtad el a választásom, Eszter?
Őszintén megmondom, ha te nem hívod fel a figyelmem e filmekre, talán az életben nem futok bele se az első, se a második részbe, vagy ha mégis, hát azonnal elriaszt a plakátjuk. De, mivel te ajánlottad, úgy éreztem, muszáj látnom őket. Továbbá rendkívüli módon szeretem a szerelmes filmeket, kivált azokat, amelyekben megpróbáltatások is vannak, jócskán…
3 szóban a filmről
ANITA: Egy név, amelyet fedjen jótékony homály; Dante; szenvedély.
ESZTER: Dante; Mozart; romantika.
Fotó: Passionflix
Miért szerettük?
ANITA: Minden egyes másodpercéért. Nem is csoda, gondolom, hiszen a bevezetőmből kiderült: nem tudom objektíven szemlélni a filmet – ezt majd megteszed te, Eszter. Szerettem, sőt odavoltam minden jelenetéért, mondatáért, a hangulatáért, a színészekért – AZ EGÉSZ FILMÉRT. De azért lássunk néhány konkrét elemet!
A keret: Sylvain Reynard egy interjúban elmondta: mikor elkezdte írni a regényt, megpróbálta „megvizsgálni a megváltás és a tiszteleten alapuló szerelem témáit két lelkileg-érzelmileg sérült ember vonatkozásában”, és úgy döntött, hogy nem a „szex mechanizmusára” koncentrál, mert az szétzilálhatja a történet „titokzatos és néha transzcendens aspektusait”. Talán éppen ezért Reynard a regényhez Dante Alighieri és múzsája, Beatrice Portinari kapcsolatából merített ihletet.
Amit imádok benne. Gyönyörűen hozott létre párhuzamot az itáliai költő és a Torontói Egyetem látszólag morózus professzora, valamint A KÉT NŐ, Beatrice és Julianne – mindkettőt múzsaként aposztrofálva – között, illetve csodálatosan szőtte a történetbe az Isteni színjátékot, amely voltaképpen mindennek az alfája és ómegája.
Forrás: Tumblr.com
A színészek: elsősorban Tosca Muskot illeti dicséret, amiért Melanie Zanettire és Giulio Berrutira bízta Julianne és Gabriel karakterét. A Gabriel’s Inferno ugyanis olyan filmsorozat, amelyben összhang, valódi szikra, egymás munkája iránti alázat és odafigyelés nélkül nem tud jól működni a két szereplő. Zanetti és Berruti – még a nevük is milyen szépen cseng egymás mellett! – között azonban mindez hatványozottan megvolt. Tökéletesen és hitelesen játszottak, a szenvedély és a szerelmes gyűlölet is valódinak hatott (nem beszélve a romantikus – néhol erotikus – jelenetekről). Nagyon kevés ennyire összeillő filmes párost láttam, akik még a magánéletben is barátok. Nem mellesleg mindketten rendkívül tehetségesek, szavak nélkül is hibátlanul játszottak, ami szerintem az egyik legnehezebb színészi feladat.
A rendezés: emlékszem, e kapcsán az első gondolat, amelyet megfogalmaztam Eszternek, az volt, hogy jól látszik, ez bizony női rendező munkája.
Érzéki, de nem giccses
– itt jegyzem meg, hogy még véletlenül sem hasonlít A szürke ötven árnyalatához vagy az Alkonyathoz, hiába nyomják rá előszeretettel ezeket a bélyegeket –;
részletgazdag, de nem unalmasan terjengős; minden ízében felejthetetlen film – számomra.
Szeretem Musk női finomságát; azt, hogy egy-egy tekintetet, mozdulatot hosszú másodpercekig enged figyelni; hogy sosem hagyja magára a nézőt, vezeti az első perctől az utolsóig, miközben nincsenek fekete foltok vagy kérdőjelek.
Az emlékek: ezek miatt írok oly’ nehezen a Gabriel’s Infernóról, miközben pont miattuk lett szerelemprojekt e közös cikk. Jelenetről jelenetre kielemezhetném a filmet, merthogy szinte mindegyiknek van olyan mozzanata, amely szép, kellemes vagy épp fájó emléket idéz fel bennem. Ezek az emlékek azonban megmaradnak nekem, mert egyrészt nem akarom untatni az olvasókat, másrészt nem szeretném teljesen kiadni magam, ugyanis sem magamat, sem az „én történetem főszereplőjét” nem kívánom kellemetlen helyzetbe hozni…
ESZTER: Mindenekelőtt azért, mert hiába volt sokszor giccses és csöpögős, nem feledkezett el arról, hogy valamelyest komolyan vegye a nézőjét. Tudom, egy bestseller-regénysorozat – vagyis egész pontosan az első rész – adaptációjáról beszélünk, szóval ezt nyugodtan tekinthetném csupán a könyv erényének is, én azonban nem csak annak tekintem.
E tekintetben egyébként engem a legjobban az első rész nyitánya, különösen a zene: Mozart Lacrimosája ragadott magával. Bár ekkor még természetesen nem ismertem az egész történetet, azzal tisztában voltam, hogy
egy olyan kapcsolat alakulását fogom látni, amely valamilyen okból kifolyólag nem teljesült/nem teljesülhet be, s remek fogásnak találtam, hogy e kapcsolat bemutatását éppen azzal a zeneművel vezetik fel az alkotók, amely – Mozart halála miatt – félbemaradt…
És akkor ott van még a főszereplők és Dante, illetve múzsája: Beatrice közötti, folyamatosan felemlegetett párhuzam, amely szerencsére nincs túlmagyarázva, s amely különleges módon ad mélységet a karaktereknek és a köztük kibontakozó szerelemnek.
Mi zavart/hiányzott?
ANITA: Semmi – ellentétben veled, Eszter, aki sok olyan elemet negatívumként értékeltél, amelyeket én pont, hogy nem. (Ahogy az előző részben is látható volt: ami neked, Eszter giccses, az nekem érzéki. ?)
ESZTER: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavart a sok vággyal teli tekintet, a képi világ romantizált ködössége, az olykor túlzó lovagiasság, amely számomra sokszor már nem gondoskodásnak, hanem alárendelésnek hatott, de akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindezeken nem tudtam felülemelkedni.
Nagy szerencsém volt, hogy mikor eldöntöttük, sort kerítünk ezekre a filmekre, meséltél nekem róluk és arról, milyen érzéseket keltettek benned, így ugyanis egész más szemüvegen keresztül néztem őket, s elengedtem azokat az elvárásokat, amelyek több jelenetnél is azt mondatták volna velem: na, ne már. Jó, ez így is előfordult, de sokkal kevesebbszer!
Fotó: Passionflix
Milyen érzéseket keltett bennünk?
ESZTER: Ez most talán furcsa lesz, s túl kitárulkozó, de leírom: bennem olykor-olykor vágyat.
Ennek kapcsán most muszáj idéznem az erotikus film definícióját, amely így hangzik: „olyan játékfilm, amely szexuális tevékenységeket ábrázol egyértelmű módon, többszöri alkalommal, ugyanakkor többé-kevésbé burkolt formában”. Nem tekinthető önálló filmzsánernek, inkább különféle műfajokhoz kötődő tematikai csoport, amely egyaránt magában foglalhat romantikus szerelmi történeteket, melodrámákat, komoly drámai alkotásokat, thrillereket, horrorokat és vígjátékokat. A lényeg: az erotikus filmekben – a cselekmény színesítése céljából – általában van meztelenség és nemi aktus. Az általunk megtekintett filmek tehát nem sorolhatók egyértelműen e csoportba,
én azonban mégis – amellett, hogy romantikus drámának – erotikus filmnek tekintem őket, mégpedig azért, mert hiába nincs bennük szex, némely jelenettel képesek felébreszteni a nézőben a vágyat. Épp, mint a legtöbb erotikus film.
ANITA: Eszter, a válaszodat olvasva úgy döntöttem, megfordítom a sorrendet, és felelni fogok a véleményedre. A műfaji meghatározással nem vitatkozom, hiszen ebben teljesen igazad van, ám azzal, hogy e filmet is annak titulálod, kicsit igen. Nem azért, mert nem felel meg a fent említett kritériumoknak. Hanem azért, mert az erotikus filmek – sajnos – sokszor negatív konnotációt kapnak, méghozzá azt, hogy csak szex van bennük, és az egész silány minőségű. S mivel ez a film egyáltalán nem ilyen, sőt – ahogyan te is elismered, Eszter –, kissé méltatlannak tartom e megnevezést a Gabriel’s Inferno vonatkozásában.
Ami viszont a vágyat illeti: Eszter, hogy ne érezd magad egyedül, csatlakozom hozzád, ugyanis pont ezt éreztem én is. Csakhogy esetemben ennek a vágynak konkrét tárgya van: a „saját” Gabriel Emerson professzorom…
S hogy milyen érzéseket keltette bennem a film?
Fájókat. Kínzókat. Édeseket. Sosem múlókat. Megtörténteket. Jelenleg is bennem dúlókat. Olyanokat, amelyek nem hagynak nyugodni. De olyanokat, amelyeket semmi pénzért nem adnék.
Azért ajánljuk, mert…
ANITA: … fájdalmasan szép film két ember egymás iránt érzet mérhetetlen szeretetéről, amely hol a mennybe repíti, hol a pokolba taszítja őket. Illetve ezért a dalért:
ESZTER: … az irodalmi utalások és a zene magával ragadják az embert. Továbbá, mert a megtekintésük után egyből késztetést érzünk arra, hogy újraolvassuk Dante Isteni színjátékát.
Ha tetszett, nézd meg ez(eke)t is!
ANITA: Eszter, az egyik kedvencedet, a Kizárólag öttől hétig című filmet ajánlom – a gyönyörű érzelmek miatt. Valamint az én (másik) nagy kedvencemet, a Szólíts a neveden című alkotást.
ESZTER: Egy erotikus filmet fogok mondani, méghozzá a Szerelmes asszonyok című, 1969-es romantikus drámát.
A Gabriel’s Inferno első és második része a Passionflix oldalán nézhető meg. A harmadik rész ugyanitt debütál 2020. november 19-én. A harmadik rész előzetesét ITT tudjátok megnézni.
Sorozatunk korábbi cikkei:
Eszter és Anita moziba megy – Portré a lángoló fiatal lányról (2019)
Eszter és Anita moziba megy – Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! (2017)
Eszter és Anita moziba megy – A láthatatlan ember (2020)
Kiemelt kép: Henry Holiday: Dante és Beatrice (1883, olajvászon) (Forrás: Wikipédia)
Vélemény, hozzászólás?